Perfect Insanity

Fegyvernepper (Lord of War) by danialves

A Lopott idő kapcsán ismét szóba került Andrew Niccol neve, ennek kapcsán (illetve barátaim unszolására) néhány napja én is leültem megnézni a Fegyvernepper c. filmet. A filmről tudni kell, hogy bár egy kitalált személy, Jurij Orlov (Nicolas Cage) életét mutatja be, nagyon is valós eseményeken alapul.

A történetet (egy zseniális nyitómondat és egy hasonlóan eredeti főcím után) maga Jurij meséli el. Ukrán bevándorlóként nem igazán érte utol őt az amerikai álom, így New York egyik külvárosi részén tengeti céltalan életét a családi étkezdébe besegítve. Azonban egy fegyveres leszámolás végignézve bekövetkezik a megvilágosodás, nevezetesen, hogy fegyverkereskedő lesz. Ebben testvére, Vitalij (Jared Leto) is segítségére lesz, de végül kialakuló drogproblémái miatt Jurij megszabadul tőle. A rövid felütést követően a film többé kevésbé epizodikusan meséli el a következő 20 évet, bemutatva hogyan vált a főszereplő kisstílű helyi nepperből a világ egyik legnagyobb fegyverszállítójává, a világ különböző konfliktusain keresztül. Egyben ezek a történetek szerkesztésüknek köszönhetően remek lehetőséget adnak arra, hogy bevezessenek a fegyverkereskedés különböző fortélyaiba. Jurijon kívül két szereplő köti össze a történetet, Ava Fontaine (Bridget Moynahan), a modell, akibe Jurij a plakátokat látva szeret bele, valamint Jack Valentine, az Interpol ügynöke, aki rendre igyekszik megakadályozni a főszereplőt munkája elvégzésben.

Maga a történetmesélés meglehetősen szarkasztikus és cinikus, gyakorlatilag a téma ellenére inkább humoros a film, mint megrázkódtató. Tehát senki ne számítson egy nyomasztó alkotásra a háborúk szenvedéseiről, de ugyanakkor egy izgalmas thrillerre sem, ami odaszögez két órára a képernyő elé, az az érdekes téma és az egyedi stílus lesz és az, hogy a megdöbbentő képek ellenére nagyon is valós. A Fegyvernepper igazi súlya abban rejlik ugyanis, hogy ráébreszt, mi is pont annyira könnyelműen vesszük az egész ügyet, mint maga Jurij is teszi.

A filmet már csak azért is érdemes megnézni, mert azon kevés jó alkotások közé tartozik, amelyek Nicolas Cage főszereplésével készültek, ráadásul itt még a színész is elfogadható alakítást nyújt. Viszont az igazán remek karakterek és szereplők a különböző kultúrkörökből előrángatott diktátorok, tábornokok és fegyverkereskedők, akik mindannyian színesítik és felejthetetlenné teszik a Fegyverneppert. Ehhez társulnak Andrew Niccol dialógusai, amelyek szinte egytől-egyig emlékezetes idézetekké alakultak számomra a stáblista megjelenése után. A zenéről sok mindent nem lehet mondani, az a kategória, amely remek aláfestést ad a film során, de később nem érzi szükségét az ember, hogy beszerezze a soundtrack-et.

A film talán egyetlen hibájának mondanám, hogy egy-két jelenetnek egészen low-budget jellege van, illetve számomra nem lett elmagyarázva igazán, pontosan minek is köszönhette Jurij azt, hogy a világ egyik legnagyobb fegyverkereskedőjévé vált és az is tudott maradni.

Ennek ellenére azt mondanám, hogy a Fegyvernepper egy egészen különleges és remek alkotás, és annak ellenére, hogy Anrew Niccol a konvencionális filmkészítés szabályait alapvetően nem vette figyelembe és inkább tűnik egy paródiának, mint drámának, egy komoly és gondolatébresztő alkotásról van szó.

Elah völgyében (In The Valley of Elah) by danialves

 Ez a 2007-es alkotás nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a háború borzalmait és tragikumát mutassa be, úgy, hogy egyáltalán nem háborús színtéren játszódik.

A film egy nyugdíjas katonai nyomozó (Tommy Lee Jones) történetét meséli el, akit egy nap felhívnak, hogy az 1 hete Irakból hazatért fia eltűnt a bázisról. Természetesen korábbi tapasztalatainak köszönhetően kezébe veszi a nyomozást, de ebben segítségére lesz egy, a társai által lenézett, de ambiciózus detektív (Charlize Theron), aki sikeresen küzd meg a rendőrség-katonaság érdekellentétekkel. Azt kell, hogy mondjam, hogy bár a film fő történetszálát maga a nyomozás adja, a lényeges történések a katonák visszaemlékezéseiből bontakoznak ki, amelyekből kiderül, mik történtek Irakban hazatértük előtt, és hogy bizony az eltűnt fiúnak is volt egy-két sötét titka.

Bár nem egy pörgős filmről van , a feszültséget remekül adagolják, pont mire lankadna a figyelmünk,  előkerül egy újabb nyom a nyomozásban. Ezen felül Paul Haggis rendező-forgatókönyvíró a garancia arra, hogy az Ütközések c. filmjéhez hasonlóan egyetlen kényes téma sincs felületesen érintve. (Na meg arra is, hogy jó filmet láthatunk.) Neki az akkor még teljesen újonc és ismeretlen Mark Boal (aki 3 év múlva Oscart kapott a Bombák földjén-ért) segített be a szkript megírásába. 

A színészeknél a történethez hasonlóan nem a főszereplőkre kell fókuszálni (Tommy Lee Jones ex-katona szerepének köszönhetően nagyjából csak pókerarccal látható), hanem inkább a mellékszereplőkre, akik bár szintén katonák, de ők adják a film érdekes karaktereit.

Ebben a filmben tehát rengeteg különböző réteg van: egyrészt krimiként is remekül megállja a helyét, másrészt egy új megközelítést mutat az iraki háborúról, viszont a beépített kisebb (akár csak egy jelenetnyi) történeteknek köszönhetően rendkívül életszagú alkotás is lett. De az Elah völgyében igazi ereje az utolsó jelenettel beteljesedő mondanivalója.

Théo: Paul kritika

E.T. hazatelefonált, majd hazament. Az alienek lepetéztek, majd a Predátorok (aka. Ragadozók) levadászták őket. Ez kinek az ötlete volt? Spilberg vagy a többi filmmágusé? Nem, ez Paul!

A 2011-es filmvígjáték, a Paul egy különleges darab. Nem igazán tudom eldönteni, hogy szerettem-e vagy nem. Az alaptörténet a következő: két angol sci-fi és képregény fanatikus az USA-ba utazik, hogy végiglátogassa az összes „idegenjárta” helyet és a Comics Cont. Ez alapvetően nem egy Eredet szintű történet, ám a csavar itt érkezik. Út közben találkoznak Paullal, aki egy tipikus űrlény. Külsőre. Nagy fej, nagy szem és arányaihoz mérten kicsi test. Azonban egy „fejlett” idegen fajtól többet várnánk, mint a bagózás, a káromkodás és a döglött állatok felélesztése, majd elfogyasztása (bár, kinek, mihez van gusztusa). Pault leginkább egy rockzenészhez hasonlítanám, stílusát tekintve. 1940-ben érkezett a Földre, pontosítva, egy Paul nevű kutyára. Innen kapja nevét, majd az államnak kezd „dolgozni”. Különböző ötleteket ad íróknak, hogy ezzel megkönnyítse a kapcsolatfelvételt és az ismerkedést a „majd egyszer elérkező” ufó társaival. Persze, egyszer ez a tudás, illetve ihlet is elfogy, így Paul haszontalanná válik. Képességeit, azaz az agyát leszámítva. Mivel a felboncolás ötlete számára nem tetszik, így egy kapcsolatának hála meglép fogságából, ezután pedig találkozik barátainkkal (Simon Pegg & Nick Frost). Az ezt követő események, mint a találkozás egy hívő katolikus családdal, az érkezés szemtanújával, illetve az út a „találkozóhelyig” teli vannak poénokkal, illetve néhol erős obszcén célzásokkal. Talán ez a gond. Néhol túlzásba estek az obszcén stílussal, aminek legfőbb jele, illetve eleme a főszereplőnőnk.

A hangulat persze nem rossz, csak gyakran megtörik. Alapvetően vígjátékról van szó, aminek hál’égnek van pár csavarja. Nem számítottam rá, hogy ennyi minden fog történni a szereplőkkel és ezért pacsi jár az íróknak, akik egyben a főszereplők is. A poénok sokszor az érzelgősségre is alapulnak, amit egészen jól el tudtak találni. A karakterek is találóak, bár a főszereplők játéka nem a legjobb. Graeme a grafikus szerepében sokkal jobban el tudtam volna képzelni, a Nagyfiúkban is szereplő, és hasonló fizimiskájú David Spadet. A többi szereplővel nem igazán volt bajom, a film 90%ban arctalan fő gonoszára, valahogy a szinkronhangból rájöttem, így nem volt nagy meglepetés, hogy kit láttam nagyestélyiben a  mező közepén.

A kép részekkel nem lehet bajunk, hiszen remek vágói, illetve operatőri munkával van dolgunk. Paul digitális megjelenítése hibátlan, és megkockáztatom, neki van az egyik legszebb digitális szeme, amit eddig láttam. Zeneileg nem nyújt feltétlenül nagyot a film, ne igazán emlékszem egy konkrét soundtrackre sem.

Nos, mi is a Paul? Egy egész jó vígjáték, amit ezen kategória legsunyibb eleme, az obszcénitás rángatott le a lejtőn. Ezeket a részeket jobban is megoldhatták volna, illetve a főbb szereplők gárdájának átgondolása még jó döntés lett volna (még, ha ők is írták a filmet). Nem rossz film a Paul, én nem azt mondom, csak vannak olyan hibái, amik a kritikusabbakat meggátolják abban, hogy többször is megnézzék. Nekem még egyszer-kétszer belefér a haverokkal.  

A visszaút (The Way Back) by danialves

 1941. Három ember lépi át Tibetnél az indiai határt, miután megszöktek egy szibériai fogolytáborból és 4000 mérföldet gyalogoltak. A film ezen az igaz (bár 2006-ban elvileg megcáfolt) történeten alapul. A szökevény csapatot többek között egy koncepciós perben elítélt lengyel katona (Jim Sturgess), egy titokzatos amerikai (Ed Harris), és egy orosz bűnöző (Colin Farrell) alkotja.

A történet tehát ezt a 4000 mérföldes utat mutatja be Szibériától Tibetig, és ezen kívül tényleg nem sok minden történik. Talán még egyetlen játékfilm sem próbálkozott a szovjet gulágok témájával, de ez az eredeti lehetőség kihasználatlanul marad, és maga a szökés gyakorlatilag az egyik leghangsúlytalanabb része lesz. Pedig nem csak az egzotikus téma, de maga a szökés tervezése és megvalósítása is rengeteg érdekességet hordozhatna magában, ennek ellenére minden annyira simán megy, hogy Michael Scofield se tudta volna jobban csinálni. Ezek után nem marad más, mint hogy néhány embert nézünk másfél órán keresztül gyalogolni. A gyönyörű tájak (mellesleg jó operatőri munkával feldolgozva) adják a párhuzamot egy természetfilmhez: ugyanolyan szép és ugyanolyan kevéssé izgalmas.

Szinte semmilyen konfliktus nincs a filmben, pedig a teljesen különböző karaktereknek és a túlélési szituációnak számos ilyen helyzetet kellene teremteniük. Janusz, a lengyel katona önjelölt vezető szerepét még az orosz maffiavezér sem kérdőjelezi meg, döntéseibe mindenki belenyugszik, egymással se vesznek össze komolyan a szereplők. A forgatókönyv tehát elszalasztja egyetlen mentőövét, hogy valamilyen értelmes módon kitöltse a maradék játékidőt, a legnagyobb csavart innentől kezdve az jelenti, hogy egy karakter meghal vagy életben marad-e a sok viszontagság során.

Magukra a színészekre nem lehet panasz, mindenki hozza a tőle elvárhatót, a nagyobb nevek még annál is többet (Colin Farrell bűnöző-szerepben egészen zseniális). A zene különösebben nem jelentős, így hónapok távlatából komoly kihívást jelent felidézni bármit is belőle.

Ez a film tehát a kihasználatlan lehetőségek tárháza. Gyönyörű, de komolyabb tartalommal nincs megtöltve, egyszerűen nem tudja elérni, hogy az emberi kitartás és szabadságvágy pátoszos története megérintsen vagy mélyebb nyomot hagyjon bennünk.

Egy csodálatos elme (A Beautiful Mind) by danialves

 A 2001-es Oscar-gála legnagyobb esélyesei között tartották számon ezt a drámát, és végül, ha nem is teljesen, de beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

A film valós események alapján készült a Nobel-díjas matematikus, John Nash (Russell Crowe) életéről. A történet kezdetén, 1948-ban a Princeton egyetemen találjuk John-t, aki az őt autisztikus viselkedéséért megvető és gúnyoló társak között próbálja matematikai zsenijét érvényesíteni, valami egyedi kitalálásával. Azt hiszem nem fog senki számára meglepetést okozni, hogy nem ez lesz a legfontosabb és leghosszabb történetszál, a végül Nobelt érő tétel kb. az első fél órában megalkotja, a sztori komolyabb része itt következik. Az immár híres és elismert Nash-t az MIT veszi fel, és professzorként beleszeret az egyik diákjába, Alicia-ba (Jennifer Connelly). Az igazi fordulatot azonban az jelenti, amikor egy CIA-ügynök (Ed Harris) megkeresi, hogy matematikai tehetségét kamatoztassa a hidegháború porondján, viszont természetesen ez nem úgy alakul ahogy tervezték.

A történetről el kell még mondani, hogy önhibáján kívül a legnagyobb csattanó nem kerülhetett a végére, viszont a film így lesz igazán kerek egész. Tehát aki egy jó thrillerre vágyik, az ne feltétlenül ezt az alkotást nézze meg, mert bár részben ez is benne van, valójában az Egy csodálatos elme sokkal több ennél. Szóval végső soron egy elgondolkodtató, tanulságos és megható filmet kapunk.

A rendezésre és a színészi alakításokra egy rossz szavunk se lehet, az akciófilmesszerepeiről elhíresült Russel Crowe tökéletesen alakítja a félszeg, de öntörvényű matematikust (az Oscar-történelem egy legnagyobb baklövése, hogy nem kapta meg érte az aranyszobrocskát), és Jennifer Connelly is hasonlóan nagyot alakít. Mellettük még érdemes megemlíteni James Hornert, aki ha talán nem is örökzöld, de kiváló filmzenét írt.

Valószínűleg az én készülékemben van a hiba, de fentiek ellenére mégsem vettem a kedvenc filmjeim közé, bár tényleg remek alkotás. Nekem egyszerűen hiányzott az az érzés, ahogy a stáblista kezdetén sokkolva felállok a székből, és még legalább fél óráig a filmen gondolkozom.

Persze mindenkinek más az ízlése, de úgy érzem a legkevesebb, amit meg tudok ígérni az Egy csodálatos elme kapcsán a leendő nézőnek, hogy egy, ha nem is tökéletes, de zseniális alkotást fog látni.

Drive by danialves

Sokan már most 2011 legjobb filmjeként emlegetik (bár az eddigi mezőnyt elnézve, ez nem nagy dicsőség), úgyhogy én is nekiültem tegnap délután, hogy megtekintsem ezt az alkotást. 

Van egy sofőrünk (Ryan Gosling, a karakter neve nem derül ki a film során), aki nappal részben autós kaszkadőrként, részben egy szervizben dolgozik, éjszaka pedig útra kell, hogy amolyan Transporter-szerűen teljesítse Los Angeles alvilágának szállítási igényeit. Már ő maga is ki akar szállni ebből az éjszakai műszakból, hogy az autóversenyzésre nyergeljen át, de szívességből még elvállal egy melót, ami természetesen nem sül el jól.

Ha nem láttam volna a Valhalla Rising-ot a nyár folyamán, talán értetlenül állnék Nicolas Winding Refn rendezői eszközei előtt, de mivel a Drive-val 2. filmjét néztem meg, ezeket az eszközöket fel tudom fogni stílusjegyekként is. Bár a sztori adja magát egy Halálos iramban-Transporter hasonmás akcióthrillerhez (amit én tulajdonképpen kezdettől fogva el is vártam tőle), senki ne számítson ilyenre, autós jelenet sincs 5 percnél több a filmben. Ami jellemző viszont, az a rövid és szűkszavú párbeszédek, hosszú és csöndes vágóképek, és hogy igazából semmit nem mutat meg a rendező. Pörgős akciójelenetek helyett belassított, csendes vagy minimálzenére lejátszott képeket látunk. Paradox módon azonban ehhez nagyfokú brutalitás társul, hősünk például egyszer sem használ pisztolyt, viszont például egy kalapács is megfordul a kezében. Ezt én üdítő újdonságként fogom fel a holywoodi alkotások piacán (na nem azért, mert én annyira szeretem az ilyen típusú vérfolyatást, hanem mert reálisabbá teszi filmet, elvégre nem kell mindig lőfegyvert szerezni ahhoz, hogy jól elintézzünk valakit). Viszont a fentieknek köszönhetően biztosan sikerül elfeledtetni, hogy egy erősen közepes és kiszámítható történetet próbálnak tulajdonképpen lenyomni a torkunkon.

Ryan Gosling-nak, amennyire kevés lehetősége van rá (szövege maximum 1 oldalnyi van az egész idő alatt), annyira jól játssza a szerepét, a mellékszereplők pedig hozzák az elvárhatót (bár sok lehetőségük nekik sincs, hogy nagyot alakítsanak). A zene leginkább a 80-as évek szintipopjából merít, ami valamiért mégis tökéletesen passzol a filmhez (bár ettől nekem még nem tetszett). 

Végső konklúzióként, bár egyáltalán nem erre számítottam (gondolom nem én vagyok egyedül ezzel), a Drive egy kicsit művészfilmesre sikeredett. Megvan a saját, minden konvenciótól eltérő egyéni stílusa (ami talán inkább a rendezőjéé), amit aztán lehet szeretni, vagy nem szeretni. Személy szerint nekem a film nem tudta átadni azt, ami a célja volt, de ezt nem rovom fel hibájának. Nagyjából leírtam fent, hogy ki mire számítson, én talán a kisebb csalódás miatt is azt mondanám, hogy bár különleges, de mégsem annyira jó film, mint azt beharangozták.

Thor kritika és bemutatkozás by danialves

 Sziasztok!

A történet egy rövid, de annál nagyobb költségvetésű bevezetéssel kezdődik, amelyben megtudjuk, hogy a viking mitológia szereplői tulajdonképpen földönkívüliek, akik Norvégiában gyilkolták a jégóriásokat, akiket végül le is győztek, Odinnak, Thor apjának köszönhetően. Ezt követően a film az első kb. 40 percben prezentál egy fantasy-jellegű történetet, ahol el is lövik az összes puskaport és a CGI-re szánt dollármilliók jó részét. (Ettől függetlenül főleg Asgard kidolgozása nekem eléggé elnagyoltnak tűnik.) Azonban Thor-t engedetlenségének köszönhetően bolygónkra számúzik, ahol villámgyorsan megkapjuk a szokott szuperhősös-kliséket: az arrogáns királyfiből világmegmentő hős lesz, beleszeret az első nőbe akit meglát, és még némi forgatókönyvírói erőlködés árán azt is elérték, hogy a szuperképességét is elveszítse erre az időszakra, természetesen azért, hogy a film végén szokásos bossfight-ra teljes fényében tündökölve térjen vissza. (Ez egyébként nem lett olyan nagy durranás, mint illett volna lennie.)

 
A főszereplő személyiségfejlődése elég hirtelen jellegűre sikerült ennek során, ráadásul a forgatókönyvnek köszönhetően mellette a film maradék színészgárdája (köztük a remek Natalie Portman) gyakorlatilag mellékszereplő státuszba kerül, esélyt sem adva nekik a komolyabb alakításra (talán egyedül Tom Hiddleston Loki-jának sikerül ezt megtörnie)

The Week Of Undeads: Resident Evil sorozat

Umbrella program letöltése indul…10%...30%....65%...88%...100%, letöltés kész. A világot megfertőző zombi vírus terjedésének szintje: 99.999999999%. Fennmaradó létformák száma: Kb. 2. Megnevezés: Théo & Frog. Feladat: Zombifilmek kritizálása ezen a héten. Előbbi mai missziója: Milla Jovovich eddigi zombikalandjainak kritizálása.

Nézzük csak. A kis hazánkban Kaptár-ként megismert sorozatot, a 2002-es Kaptár nyitotta meg. Vagy a kaptár nyitotta meg kapuit? A történet szerint (ami az őt követő részekben sem sokat változik, egyetemben a főszereplővel) egy genetikai fertőzés aka. vírus elszabadul egy földalatti laboratóriumban, ami az embereket igazi, agyzabáló, húsevő szörnyekké, avagy zombikká változtatja. Az első rész a laboratóriumban, a fennmaradó három rész a külvilágban folyik, amelyek közül nekem még mindig a harmadik rész stílusa tetszik a legjobban. Az első részben egy katonai szakasz, illetve Alice (Milla Jovovich) feladata lenne a kiszabadulás a Kaptárból, és a vírus terjedésének megakadályozása. Nem árulok el nagy spoilert, ha azt mondom, hogy sikertelenül? Hiszen, miből lenne folytatás, ha a vírus nem terjedne el? A Kaptárt vezető számítógép bekattan és halálra ítéli az ott dolgozókat, amit kis csapatunk egyetlen tagja vészel át élve, illetve az ő szerelme. Itt ér véget az első rész. A másodikban a pánikban lévő Raccoon Cityben vagyunk, ahol a fertőzés terjed, az emberek fogynak, és Alice feladata az, hogy kiszabaduljon, avagy elmeneküljön a városból. Ismét egy kisebb csapat kerül a kezei alá, akiknek fő feladata, egy tudós gyermekének az élete. Persze, a menekülés itt sem egyszerű. Templom, iskola, majd egy lerombolt felhőkarcoló. Alice a tökéletes egyed. Ő lehet a megmentője az emberiségnek, hiszen ő az egyetlen, aki immunis a vírusra. Nem mondható el ugyanez az első részbeli szerelméről, Maxről, akit a második részben csak Nemesis programként fogunk látni, egy nagy szörnyjelmezben. A drámai hatás megvan az utolsó jelenetekben,ez biztos. Mi jöhet még? Talán ez után a rész után fogyott el a szerkesztők fantáziája. Az ezt követő két rész leginkább a túlélésről szól, illetve a bosszúállásról. Független ezektől a kissé sablonos dolgoktól, mind a kettő vállalható alakítás, még ha az Afterlife egy kicsit gyengébbre is sikeredett. Az utóbbi érdemére legyen mondva, hogy az már 3D-ben jelent meg. A harmadik részben derül ki igazából Alice létének a kulcsa. Megpróbálják klónozni, hogy ő maga legyen az ellenszer a T-vírus ellen (mondtam már, hogy így hívják a vírust ami legyalázta a Földet? Nem? Bocsi.). Az Afterlife az ellenvírus, azaz Alice klónjainak háborúja lesz, ami már kissé laposra sikeredett. Nem a látvány miatt, hanem az egész közege miatt.

A hangulat az első két részben leginkább a drámaiságra ment rá, és a bolygó elzombisodásának milleu-jére. A második páros már az epikusság és az akcióra ment rá. Ez persze nem baj, de a legutóbbi rész talán erre fázott rá egy picit. A drámaibb, kritikus jelentőségű dolgok talán jobban megfogják az embert. Persze, a zombiapokalipszis ígyis-úgyis bekövetkezik vagy bekövetkezett, csak mégis más hangulata van a kvartett első felének.
Milla Jovovich dögös és hideg stílusa mellett a férfi főszereplőknek eléggé kőagyaknak kell lenni, hogy legyen mellette valami hatásuk. Ez az első részben még úgy, ahogy megvan meg talán a másodikban is, és elaprózva a harmadikban is, de a negyedikre abszolút elfogyott a löket belőlük. Miért kellett ő a Kaptárba? Nos, a nézők kedvéért. Mit nézünk szívesebben? Egy dögös nőt, aki végigmészárolja a földet vagy egy újabb kőagy-őrnagyot? Na, ugye.

A színészi játék akciófilmes. Ez amolyan melléknév is lehetne. Nem kell itt „Titanic”-ra vagy „Túl a barátságon”-ra számítani (miért ez jutott eszembe???), de nem ez nyom sokat a latba. Mindenkinek van egy kissé klisés szerepe, amit nagyszerűen eljátszik. Valljuk be, egy akciófilm nézője nem könnytengerre és érzelemdús pillanatokra vágyik (független attól, hogy utóbbiakból akad a sorozatban), hanem a kemény golyózáporra. Amit meg is kapunk (jihhááá!!)

Összegezzük. A Kaptár széria teljes mértékben egy popcornmozis zombiapokalipszisának fontos eleme. Én nagyon szeretem, és csak ajánlani tudom azoknak is, akik nem látták eddig. Théo búcsúzik…elő az AK-47-et a polcról…. kezdik betörni a megerősített ajtót ezek a g*cik…