Perfect Insanity

Bosszúállók (The Avengers)

 Számomra a Marvel szuperhősfilmjei sokáig nem jelentettek mást, mint csontig lerágott sablonra felhúzott középszerű alkotásokat, minimális egyediséggel megfűszerezve (pl. Downey Jr. zseniális alakítása). Azonban mindez addig állt fenn, amíg a stúdió Joss Whedon személyében meg nem találta a megfelelő embert (és össze nem szedett megfelelő nagyságú pénzösszeget) a feladatra.

Mivel a különböző képregény-adaptációk sorban vették el a kedvemet attól, hogy az előtörténeteket tartalmazó filmeket megnézzem, meglehetősen kevés információval (a Thor és a Vasember első részének ismeretében) vágtam neki a Bosszúállóknak. Így a történet leírásában lehetnek hiányosságaim, de azért megpróbálkozom: a Tesseract nevű idegen energiaforrás (amiért Amerika kapitány is küzdött) lesz a célpontja egy idegen fajnak, akik Lokit (Thor öccsét - Tom Hiddleston alakításában) bízzák meg azzal, hogy szerezze meg és mellékesen igázza le a Földet. Ennek hatására a szupertitkos S.H.I.E.L.D-et működtető Nick Fury (Samuel L. Jackson) arra jut, hogy ezt csak egy ütős szuperhőscsapat felállításával lehet megakadályozni, így jön össze kisebb-nagyobb buktatók után Vasember (Robert Downey Jr.), Hulk (Mark Ruffalo), Thor (Chris Hemsworth), Amerika kapitány (Chris Evans), Sólyomszem (Jeremy Renner) és a Fekete Özvegy (Scarlett Johansson).

Alapvetően nem kell nagyon erőlködni a sztori befogadása kapcsán, arról nem is beszélve, hogy erősen a TF3 nyúlásának tűnik, és ha nagyon akarnék, még logikai buktatót is tudnék benne találni, de nem ez a lényeg. Whedon nagyon bölcsen belátta, hogy ebből az alapanyagból nem lehet egy Nolan-féle hiperrealisztikus és fajsúlyos adaptációt csinálni, úgyhogy meg sem próbált. Ehelyett inkább telerakta a szkriptet remek párbeszédekkel és poénokkal, utóbbiakkal sokszor az önirónia határát is súrolva (aki ismeri a Firefly-t, az tudja mire számíthat). Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy film mégsem süllyed a Transformers/Csatahajó stb. gagyik szintjére, és még a karakterek korábbi próbálkozásainak középszerűségén is felülemelkedik, annak köszönhetően, hogy a rendező elhagyta a szokásos szuperhős-mivolton történő izzadtságszagú moralizálást, és inkább a karakterek személyiségeit ütköztette egymásnak erkölcsi mondanivaló kicsiholása céljából. Ettől persze még nem film nem lép ki a popcornmozi kategóriájából, de annak messze a csúcsán ül. Ugyanis a fentiek mellé érkezik még a LÁTVÁNY.

Igen, így nagybetűsen. Volt szerencsém IMAX3D-ben megtekinteni, és azt kell, hogy mondjam, talán az Avatart leszámítva a világ egyik leglátványosabb alkotásáról van szó, amely a játékidő második felére egyetlen hatalmas vizuális orgiává válik. Szerencsére a rendező-operatőr páros minden megtett azért, hogy mindez át is jöjjön a vásznon. És itt nem csak kellően (talán néha keveset is) adagolt 3D-effektekre gondolok, hanem arra, hogy igyekeztek mindenhol a lehető leggrandiózusabb beállításokat alkalmazni. Ehhez társítva a veterán Alan Silvestri zenéjét, a Bosszúállók hangulata egyszerűen beszippantott. A színészi alakításoknál (természetesen) Downey Jr. viszi a prímet, hozzá szintén várható módon Hiddleston érhet fel, a többiek inkább csak a karaktereik engedte mozgástérben hozzák a kötelezőt.

Végső soron tehát azt kell, hogy mondjam, ha nem várunk a Bosszúállóktól valamilyen világmegváltó katarzist, akkor a maga nemében tökéletes alkotás, amivel Joss Whedon (a Serenity után ismét) megmutatta, hogy lehet minőségi akció-kalandfilmet is csinálni. Nem kell az egekig magasztalni, de szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki még sok ilyen alkotást szeretne látni a mozikban.

Frog - Shame - A szégyentelen

A Shame a tavalyi év legjobban várt filmje volt nálam, azonban Steve McQueen remekműve csak idén debütált kis hazánkban. Viszont az eddigi várakozás maradandóan megérte , hiszen az alkotás annyira magával ragadó, hogy nehéz szavakba önteni.. mindenesetre megpróbálom.

Brandon (Michael Fassbender) harmincas évei elején járó, kiüresedett életű férfi, aki a szexuális betegségének alárendelve éli mindennapjait. Netes pornót néz, maszturbál a zuhany alatt, vagy éppen leendő "áldozatát" stíröli a metró kocsiban. Azonban megszokott életvitelébe porszem csúszik, hiszen hívatlanul megjelenik húga Sissy (Carey Mulligan), aki fenekestül felforgatja főhősünk mindennapjait.

A Shame nem véletlenül került a legmagasabb besorolással a magyar mozikba, hiszen rendkívül naturalista és nem mellőzi a szexualitást, és a meztelenkedést sem. Azonban valószínűleg az is közrejátszott, hogy a film baromi jól adja át Brandon kiüresedett életét, végig kilátástalan, és (bármennyire is furán hangzik) sajnálni való.

A film magjaként a testvérpár egymáshoz viszonyulása szolgál. Sissy és Brandon két külön személyiség, előbbi szeretethiányban szenved, és könnyen képes érzelmi túlzásokba menni, a bátyus pedig tulajdonképpen képtelen bármilyen őszinte érzést kimutatni, gyakorlatilag szociopata. A rendező nagyon jól adja át a két főszereplőnk viszonyát, rendkívül átérezhető, és végig kétségek között tartó szál ez, amely előzményeit nem tudhatjuk, csak sejthetjük, történt valami főszereplőink múltjában, amitől ilyen szélsőségesek lettek.

A technikai részleg is kifogásolhatatlan, a rendkívül szép, főleg szürkékkel, és elfojtott színekkel operáló fényképezés elképesztő hatást ad, amerre csak tetőz a gyakran egy snittet alkalmazó, sokszor csak az arcok érzéseire fókuszáló operatőri munka is, amely bámulatba ejtő.

Azonban a film legfőbb érdeme nem a "cenzúrázatlan" erotika, vagy valamilyen hasonló dolog, hanem a hihetetlenül jól eltalált forgatókönyv. A Steve McQueen és az Abi Morgan által megírt szkript egyszerűen fantasztikus, minden elhangzott mondatban, megtörtént cselekményben, és az összes apróságban érezhető az a gyomorforgató feszültség, ami a 100 perces játékidő alatt uralja a vásznat.

Ezek mellet a színészi játékokat emelném ki, amelyek számomra hibátlanok voltak. Michael Fassbenderben minden filmje után pozitívan kell csalódnom, hiszen az első két alakítása (Jonah Hex, Eden Lake) után folyamatosan felülmúlja magát, amely teljesítmény most ért a csúcsára. Fassbender tökéletes, mégpedig azért, mert annyira őszintén alakítja a szexuális ragadozót, hogy elképesztő volt. Mellette csak asszisztál az amúgy nagyon tehetséges Carey Mulligan, aki ugyan szintén baromi jó, de érdemei elmaradnak férfi főszereplőnk mellett. A zenék is elképesztőek, régen hallottam már ennyire jól megkomponált, művészi dallamokat.

A Shame a tavalyi év legjobb filmje. Ezt kimerem úgy jelenteni, hogy a Melankólián kívül az összes fontos alkotást láttam az elmúlt esztendőből. Az Oscar döntői újra megmutatták, mennyire szánalmasan képesek teljesíteni, hiszen a film egyetlen egy jelölést nem kapott.. Azonban ennek ellenére A szégyentelen egy piszok jól eltalált, végig nyomasztó alkotás, amely ráül az ember idegeire, és a miértek válaszának keresése közben csak arra tudunk gondolni, hogy sikerült ennyire  piszok jól eltalálni a film végső, katartikus beteljesülését.

Frog - Titánok haragja

Mint anno említettem, a Titánok harca a sok negatív kritika ellenére nekem tetszett, sőt, szeretem a mai napig is, úgyhogy már vártam a csütörtökön megjelenő második részét, és amikor alkalmam adódott rá (azaz tegnap) beültem megnézni. Lássuk hogy sikerült!

A második rész az első felvonás után veszi fel a fonalat, amikor már Perszeusz (Sam Worthington) felesége halott, Ő pedig újra halászként tengeti mindennapjait, egyetlen fiával, Heliussal. Azonban a világot újra veszély fenyegeti, hiszen az alvilág ura, Hades (Ralph Fiennes) és Ades (Édgar Ramirez) tőrbe csalják Zeuszt és Poseidont, hogy ki tudják szabadítani az ősi titánt, Kronoszt. Természetesen főhősünkre hárul a hősi feladat: meg kell találnia Poseidon fiát, és ki kell szabadítani saját apját a Tartaroszból, az alvilági börtönből.

Hát mit is mondjak.. Nagyon vártam ezt az alkotást, és talán az elvárásaimnak is köszönhető, hogy végül kissé csalódottan kellett elhagynom a mozitermet, hiszen a Titánok haragja sajnos nem lett egy kimondottan jó film, de lássuk az okokat.

A a forgatókönyv a film talán leggyengébb pontja, akárcsak az első résznél.  A szkriptet ezúttal öten írták, mégis annyira hanyagul összetákolt, hogy el sem hittem a film pörgése alatt. Tele van klisékkel, fordulatoktól mentes, és izgalmakat is csak nagy ritkán kapunk, bár a film végig pörög, és nem unalmas.

A színészi játékok is gyengék, sajnos. Worthington gyakorlatilag egyetlen eljátszható szerepe ez az epikus hős, amit már az Avatar óta folyton alakít. A többiek sem voltak kielégítőek, a Perszeusz fiát játszó John Bell meg egyszerűen nem értem hogy kerülhetett egy ilyen filmbe, annyira pocsék volt.

A látvány billenti egy kicsit a mérleg nyelvét a pozitív felé, hiszen ahogy korábban, úgy most is kiválóak az effectek. Gigantikus a látványvilág, szép a fényképezés, és letisztultak a harcok is , valamint a zene is kifogásolhatatlan. Szerencsére a 3D most (főleg az elődhöz képest) baromi jó volt, főleg a Tartaroszban játszódó térhatásra kihegyezett jelenetek tetszettek.

Ezen felül azonban  a film nem lett nagy durranás, hiszen a hangzatos cím ellenére Kronosz csak 10 percet szerepel, és akkor sem ad maradandót. A Titánok haragja számomra csalódás volt,ennek  ellenére nem rossz film, csak a stáblista lepörgése után már alig emlékeztem valamire, és ezen még az amúgy egész jó 3d sem tudott érdemben segíteni. Egyszer mindenkinek ajánlom a Titánok haragját, hiszen hibái ellenére szórakoztató, csak sajnos finoman szólva sem maradandó.

Trancsírák (Tucker and Dale vs the Evil, 2010)- by Power

Sziasztok! Eredetileg egy élménybeszámolót terveztem volna, amit az Erő krónikája videómnál be is ígértem, azonban az utolsó pillanatban meggondolva magam úgy döntöttem, hogy inkább egy írásos kritikával jelentkezem. Nos akkor lássuk mitől is olyan is jó szerintem az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb horror-vígjátéka, ami az én megítélésem szerint simán kenterbe ver olyan mozikat, mint a Horrorra akadva, a Haláli hullák hajnala, vagy éppen a Zombieland.

A film lényegében úgy indít, mint akármelyik B-kategóriás slasher: egy seregnyi tinédzserből álló baráti társaság elhatározza magát, hogy lemennek egy jó kis tóparti kempingezésre. Azonban két főszereplő főhősünknek, Tucker-nek (Alan Tudyk) és Dale-nek (Tyler Labine) szintén a tó mellett akad dolguk, hiszen a nyaralójukra igencsak ráfér egy kis felújítás, amit ők egy kis baráti horgászattal és sörözgetéssel kötnek össze. Egyszer csak hirtelen baleset történik: a fiatal társaság egyik igencsak szemrevaló hölgy tagja az éjszakai fürdőzés alkalmával megcsúszik egy sziklán, melynek következtében elalélt állapotban merül a víz alá. Lévén, hogy a lány barátai közül senki sem látta az esetet, ezért a két pecázó férfinak kell kimenteniük. El is viszik a nyaralójukba, hogy ott ápolják. A mentőakciót viszont a kamaszok csoportja hadüzenetként kódolja, ezért felfegyverkezve közelítik meg a két rettegett pasas hétvégi házikóját.

Mi mással is kezdhetném ezt az elemzést, minthogy a két műfaj keveredéséről írjak? Emelem kalapom a készítők előtt, hiszen egy olyan szintű balansszal, egy olyan gondosan kiépített  aranyközépúttal szabnak gátat a horror és a komédia között, hogy az valami elképesztően pazar. Egyik sem nyomja el a másikat; a nagyszerűre sikeredett véres jelenetek mellett a zseniális poénok és szituációk biztosítják a kifogástalan hangulatot, amikhez természetesen hozzájárulnak a szintén jó érzékkel kiválasztott betétdalok is.

A színészi játékok terén nem találunk semmi kiemelkedőt, amit kellett azt hozták a stáb tagjai. A karakterek viszont frenetikusan jól lettek megírva. A jámbor lelkű, de ijesztő külsejű párosunktól kezdve a komplex összeesküvés-elmélet szövésre hajlamos, ámde roppant gyáva fiatalokig. Egyszerűen annyira szerethetően hülyék a szereplők, hogy sohasem lehet benne biztos a néző, hogy éppen mi fog történni. Voltaképpen az egész film a félreértésekre, a külső alapján való jogtalan megítélésre és a véletlenek sorozatára épül, mindezt egy nagyon eredeti köntösbe bújtatva. Bravó, Eli Craig! (Akinek ez az első igazi rendezése, aki emellett a forgatókönyv ötletgazdája is.)

Valami mégis visszahúz attól, hogy egy perfekt alkotásnak tudjam be a Trancsírákat. Konkrét precedensekkel ezt nem tudnám prezentálni, majd érezni fogja mindenki, aki megnézi. Igazából több apró hibácskából tevődik össze egy kis egész. De ez az én szememben nem változtat azon a tényen, hogy ez egy szenzációs darab. Tipikusan az a film, amely elfeledteti minden gondodat, hagyja hogy hátradőlj és élvezd.

Tiszta szívből ajánlom mindenkinek megnézésre a Trancsírákat, mert kellően izgalmas, humoros és véres. És attól függetlenül, hogy sajnos meglehetősen rövid, veszettül szórakoztató és hangulatos.

Bábel by danialves

 Ezen kritika témája Alejando Gonzalez Inarritu 2007-es filmje lesz, amely méltán kapott rengeteg Oscar-jelölést, de hasonlóan méltán nem váltotta díjakra azokat.

A film alapötlete rengeteg párhuzamot mutat Paul Haggis Crash (Ütközések) c. művel, amely egy évvel korábban a zsűri döntése alapján a legjobb film és a legjobb forgatókönyv díját is elvihette. Itt is adott 4 teljesen különböző világ és történet, eltérő karakterekkel, amelyek végül történetileg és mondanivaló szempontjából is összekapcsolódnak: két marokkói fiú, akik éppen a felnőtté válás problémáival és a szokásos testvérharcokkal küzdenek, egy amerikai pár, akik pont Marokkóba utaznak kiheverni kisbabájuk elvesztését, valamint otthon maradt másik két gyermekük, akire mexikói házvezetőnőjük vigyáz. Rajtuk kívül még szerepet kap egy süketnéma japán lány, aki saját szexualitásának problémájával kerül szembe.

Ahogy látható, már maga a szinopszis is olyan, mintha egy randomgenerátorral rakták volna össze (pedig a film végére kiderül, hogy nem így van), de pont ez a változatosság az, ami életben tartja a történetet. Ugyanis a film során kevésbé a történetiségre helyeződik a hangsúly, a rendező inkább életképekkel próbál operálni. Ezt az alapötlet egész sokáig elviszi a hátán, de a 2 és fél órás játékidő végére már kezd fárasztóvá válni, mivel ez a szerkesztésmód egyben nagyon lassítja is a történet folyását, ami alaphelyzetben előadható lenne egy 100-110 perces időtartam alatt. Ugyanakkor azt sem vitatható el, hogy a rendezés kétségkívül remek és minden lehetséges eszközt kihasznál.

Bár a színészek között nem találunk (a hollywoodi filmgyártás számára) ismert neveket a Brad Pitt - Cate Blanchett pároson kívül, rengeteg hibátlan alakítást láthatunk. Itt különösen a süketnéma lányt játszó Rinko Kikuchi-t tudom kiemelni, de a többiek se maradnak el sokkal mögötte. A filmzene is kiválóan működik együtt a rendezéssel, nem véletlenül ez volt az egyetlen Oscar-jelölés, amit sikerült díjra is váltani.

Végső soron azt kell, hogy mondjam, a Bábel egy jól megrendezett és hangulatos film, de feleslegesen hosszú és lassú, ami sokat elvesz a hatásából, ráadásul az Ütközésekkel mutatott párhuzam miatt már maga az ötlet sem hordoz magában sok újdonságot.

A kulcsfigura (The Lookout) by danialves

A kulcsfigura Scott Frank első és egyetlen rendezése, aki ugyanakkor forgatókönyvíróként olyan filmeket jegyzett, mint a Különvélemény valamint A Főnix útja. Azonban bármennyire is sikeres filmek voltak a fentiek, mégis ezt a művet tartom legnagyobb alkotásának.

Chris Pratt (Joseph Gordon-Levitt) egy balesetnek köszönhetően különböző mentális problémákkal küzd, mint például memóriazavarok, vagy a feladatok listaszerű végiggondolása, éppen mindennapi életében világtalan lakótársa, Lewis (Jeff Daniels) van segítségére. Chris sérülése miatt éppen ezért nem tud komolyabb munkát vállalni, mint egy vidéki bank éjszakai takarítása, bár nagyon szívesen végezné itt a pénztárosi teendőket. Viszont ez lesz az a pozíció ami miatt hirtelen nagyon érdekessé válik néhány zűrös helyi alak számára.

A film egy tökéletesen kidolgozott karakterdráma. A történet sok helyen kiszámítható, és nem túl különleges, de ami mégis a tucatáru fölé emeli, az az, hogy főszereplő jelleme, az egyes párbeszédek és összefüggések remekül ki vannak dolgozva. Magának a filmnek a zsenialitása abban rejlik, hogy kellően realisztikus lett. Bár lehet, hogy a történetvezetésben előfordulnak klisék, azonban főhős motivációival ezek kiválóan meg vannak indokolva és ettől válik teljesen hitelessé az egész. Ezzel az alkotással kapcsolatban nem fog elhangzani olyan, hogy "Nem értem, ezt miért tette" vagy "Ez teljesen irreális döntés volt". Emellett minden egyes mondat nagyon a helyén van, szinte nincs is felesleges rész a szövegkönyvben.

A rendező mindent megtesz azért, hogy a film egésze hatásos legyen, ebben a zeneszerző James Newton Howard (aki Az ördög ügyvédjétől A sötét lovagig több, mint 100 filmet jegyez), illetve a főszereplő Gordon-Levitt van segítségére. Utóbbi, bár könnyen lehet, hogy nem fog Johnny Depp-féle karakterekkel legendássá válni, ismét megmutatja, hogy átlagos emberek eljátszásában kiváló (ld. még 50/50), de rajta kívül a stáb többi tagjára sem lehet panasz.

A kulcsfigurából tehát maximálisan kihozták azt, amit a lehetőségek nyújtottak, ami ritkaság a mai filmvilágban. Bár nem egy korszakalkotó mű, a saját lehetőségein belül tökéletesen meg van valósítva, ebből kifolyólag bátran tudom ajánlani mindenkinek ezt a méltatlanul elfeledett alkotást.

Oscar napok: A leleményes Hugo (Hugo, 2011) by Power

/Gaben legfrissebb rossz film bemutatóját egy poszttal lentebb találjátok/

Sziasztok! FroG-nak tüdőgyulladása van, így az ő kérésére én folytatom az Oscar-gála 2012 legjobb film jelöltjeinek írásbeli elemzését, mert én már elég jól haladok a filmekkel, hiszen a 9 jelöltből 6-ot megnéztem.

A legfrissebb kritikám az idei Oscar-gála legtöbb jelölésével büszkélkedő Martin Scorsese Hugo-járól szól, ami én véleményem szerint lehetett volna jobb is, de így is megmaradt egy színvonalas formulánál.

Adott egy árva és nincstelen Hugo nevezetű kisfiú (Asa Butterfield), ki mindennapjait egy vasútállomás falai közt tengeti. Hamar megismerkedik Isabelle-el (Chloe Grace Moretz), kinek segítségével próbálják megfejteni a titkos üzenetet, amit Hugo apja továbbított fiának a halála előtt. Kiderül azonban, hogy az üzenet összefüggésbe hozható az állomás mogorva játékárusával Georges-al (Ben Kingsley), aki nem mellesleg Isabelle gondviselője.

A leleményes Hugo legnagyobb fegyvere szerintem a látványvilág. Itt ne a legvadabb akciófilmek széles tárházára tessék asszociálni, sokkal inkább egy mesésebb megvalósításra, ami visszarepít a '30-as évek párizsi életébe. Ebből fakadóan a díszletek és a jelmezek is tökéletesen illenek a film hangulatához, ezért nem is lennék meglepődve, ha ilyen területen aratna Scorsese mozija. A forgatókönyv is egyfajta egyediséget kölcsönöz az egésznek. Ez utóbbit a cseppet sem rutintalan John Logan-nek köszönhetjük, aki többek között olyan filmek szkriptjét jegyzi mint a Gladiátor, Az utolsó szamuráj, vagy a szintén 2011-ben Rango.

Viszont adódott egy igen erős hiányérzetem A leleményes Hugo befejezte után. Igazából több kalandot vártam volna a filmtől. Inkább drámaként funkcionál, mintsem fantasy-kalandfilmként, de ez a felfogás eredhet abból is, hogy teljesen más filmre számítottam. Ezzel most könnyen úgy tűnhet, hogy unalmasnak állítom be eme alkotást, de épp ellenkezőleg, a 2 órás játékidő csak úgy elrepült. Pusztán egy kicsit eseménydúsabb cselekmény jobban feldobta volna számomra.

A színészi játékok is viszonylag korrektek voltak. Az én megítélésem szerint a legátütőbb alakítást Ben Kingsley produkálta, bár az is igaz, hogy kisujjból kirázta a karaktert. A két gyerekszínész munkája sem a rossz pontok táborát erősíti. Asa Butterfield, akit már ismerhetünk a Csíkos pizsamás fiúból néha ugyan ripacsnak tűnt, de a nagyon csillogó és nagyon kék szemeivel ezeket az apró hibákat feledtetni tudta. Chloe Grace Moretz pedig elsősorban a HA/VER című filmből lehet ismerős. Nos ő már ott is feltűnt a színészi tehetségével és itt is tökéletesen helyt állt annak ellenére is, hogy gyakorlatilag tűz és víz a két karakter, amit megformált a HA/VER-ben és a Hugo-ban. Rajtuk kívül számos ismert név is felbukkan, úgy, mint Christopher Lee, vagy Sacha Baron Cohen. Sőt még Jude Law is megmutatkozik kemény 1 perc erejéig, mint Hugo apja.

Összességében nem tartom ezt az alkotás a 2011-es legjobbjai között nyilván, de egy szerethető és érdekes film, amit ha másért nem, a legtöbb Oscar jelölés miatt érdemes megnézni.

Donnie Darko by danialves

You know, what's the point of living... if you don't have a dick?