Perfect Insanity

Új vizekre evez a Perfect Insanity!

A tervezettnél kicsit korábban, de elkészült a Warzone névre hallgató új blog, ahol a Játékbarlang és a Perfect Insanity stábja összeolvadt egy csapattá, hogy aztán játékbemutatókkal, filmkritikákkal és miegymással várják a látogatókat. És még mielőtt bárki elkezdene vadabbnál vadabb összeesküvés elméleteket szőni, annak elmondom, hogy nem Frog kiválása az oka a Perfect Insanity-nek, hiszen az új oldal létrehozása már régebb óta tervbe volt véve. A Perfect Insanity blog ezzel nem szűnik meg, de új bejegyzések innentől kezdve már nem lesznek. (A régi bejegyzéseket természetesen el lehet olvasni.)

http://warzoneonline.blog.hu

Danialves, Frog és Bruse további kritikáit pedig itt olvashatjátok majd:

www.smokingbarrels.blog.hu

Update

Sziasztok, kedves olvasók! Az utóbbi időben kicsit belassult a munkákat illetően a Perfect Insanity. Ennek az elsődleges oka az, hogy blogunk több tagja (beleértve engem is) épp a vizsgaidőszak közepén tart, így filmezni, játékkritikákat csinálni sincs időnk, nemhogy még blogolni is. Ami engem illet a jövő hét közepére várható tőlem egy Avengers élménybeszámoló. Sziasztok!

Bosszúállók (The Avengers)

 Számomra a Marvel szuperhősfilmjei sokáig nem jelentettek mást, mint csontig lerágott sablonra felhúzott középszerű alkotásokat, minimális egyediséggel megfűszerezve (pl. Downey Jr. zseniális alakítása). Azonban mindez addig állt fenn, amíg a stúdió Joss Whedon személyében meg nem találta a megfelelő embert (és össze nem szedett megfelelő nagyságú pénzösszeget) a feladatra.

Mivel a különböző képregény-adaptációk sorban vették el a kedvemet attól, hogy az előtörténeteket tartalmazó filmeket megnézzem, meglehetősen kevés információval (a Thor és a Vasember első részének ismeretében) vágtam neki a Bosszúállóknak. Így a történet leírásában lehetnek hiányosságaim, de azért megpróbálkozom: a Tesseract nevű idegen energiaforrás (amiért Amerika kapitány is küzdött) lesz a célpontja egy idegen fajnak, akik Lokit (Thor öccsét - Tom Hiddleston alakításában) bízzák meg azzal, hogy szerezze meg és mellékesen igázza le a Földet. Ennek hatására a szupertitkos S.H.I.E.L.D-et működtető Nick Fury (Samuel L. Jackson) arra jut, hogy ezt csak egy ütős szuperhőscsapat felállításával lehet megakadályozni, így jön össze kisebb-nagyobb buktatók után Vasember (Robert Downey Jr.), Hulk (Mark Ruffalo), Thor (Chris Hemsworth), Amerika kapitány (Chris Evans), Sólyomszem (Jeremy Renner) és a Fekete Özvegy (Scarlett Johansson).

Alapvetően nem kell nagyon erőlködni a sztori befogadása kapcsán, arról nem is beszélve, hogy erősen a TF3 nyúlásának tűnik, és ha nagyon akarnék, még logikai buktatót is tudnék benne találni, de nem ez a lényeg. Whedon nagyon bölcsen belátta, hogy ebből az alapanyagból nem lehet egy Nolan-féle hiperrealisztikus és fajsúlyos adaptációt csinálni, úgyhogy meg sem próbált. Ehelyett inkább telerakta a szkriptet remek párbeszédekkel és poénokkal, utóbbiakkal sokszor az önirónia határát is súrolva (aki ismeri a Firefly-t, az tudja mire számíthat). Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy film mégsem süllyed a Transformers/Csatahajó stb. gagyik szintjére, és még a karakterek korábbi próbálkozásainak középszerűségén is felülemelkedik, annak köszönhetően, hogy a rendező elhagyta a szokásos szuperhős-mivolton történő izzadtságszagú moralizálást, és inkább a karakterek személyiségeit ütköztette egymásnak erkölcsi mondanivaló kicsiholása céljából. Ettől persze még nem film nem lép ki a popcornmozi kategóriájából, de annak messze a csúcsán ül. Ugyanis a fentiek mellé érkezik még a LÁTVÁNY.

Igen, így nagybetűsen. Volt szerencsém IMAX3D-ben megtekinteni, és azt kell, hogy mondjam, talán az Avatart leszámítva a világ egyik leglátványosabb alkotásáról van szó, amely a játékidő második felére egyetlen hatalmas vizuális orgiává válik. Szerencsére a rendező-operatőr páros minden megtett azért, hogy mindez át is jöjjön a vásznon. És itt nem csak kellően (talán néha keveset is) adagolt 3D-effektekre gondolok, hanem arra, hogy igyekeztek mindenhol a lehető leggrandiózusabb beállításokat alkalmazni. Ehhez társítva a veterán Alan Silvestri zenéjét, a Bosszúállók hangulata egyszerűen beszippantott. A színészi alakításoknál (természetesen) Downey Jr. viszi a prímet, hozzá szintén várható módon Hiddleston érhet fel, a többiek inkább csak a karaktereik engedte mozgástérben hozzák a kötelezőt.

Végső soron tehát azt kell, hogy mondjam, ha nem várunk a Bosszúállóktól valamilyen világmegváltó katarzist, akkor a maga nemében tökéletes alkotás, amivel Joss Whedon (a Serenity után ismét) megmutatta, hogy lehet minőségi akció-kalandfilmet is csinálni. Nem kell az egekig magasztalni, de szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki még sok ilyen alkotást szeretne látni a mozikban.

Villámkritikák #9

Tudom sablonosan hangzik, de nem volt egyszerű napirendre térni Frog távozása után, de az ő kérésének eleget téve tovább hömpölyög a Perfect Insanity folyója, ezúttal egy Villámkritika csokorral jelentkeztem, amely rovatba most írok először, tematika nélkül.

Visszajátszás (Tape, 2001)

 Kevésbé ismert kamaradráma hosszú snittekkel, három szereplővel és egy helyszínnel. A történet szerint a három főszereplő összejön egy motelszobában, hogy tisztázzanak néhány ügyet, ami a múltban történt. Azonban mindenki fejében motoszkál egy hátsó szándék gondolata, így nem tudni ki mond igazat és ki nem. A film legnagyobb erőssége a szövegkönyv. Lényegében az egész játékidő alatt csak párbeszédeket hallunk, amik eszméletlenül jól lettek megírva. És mielőtt bármiben felmerül a kérdés, hogy a sok dialógból kifolyólag nem lesz-e unalmas, megnyugtatok mindenkit, hogy nem. Érdemes odafigyelni ezekre a beszélgetésekre, hiszen nagyon érdekes dolgokat mesélnek egymásnak. Arról nem is beszélve, hogy a filmbéli triót igencsak neves színészek alkotják. Ethan Hawke elképesztő mimikája csak rátesz egy lapáttal az egyébként igencsak feszült hangulatra. De itt van még mellette Robert Sean Leonard, valamint Uma Thurman is. A Visszajátszás egy több mint korrekt munka, feszes tempóval és kellemes fordulatokkal. Ajánlom mindenkinek!

Eszeveszett birodalom (The emperor's new groove, 2000)

 A következő alany gyerekkorom egyik meghatározó meséje, egy rendhagyó Disney film. Itt nem a szerelemről van szó, ez pusztán ez agyatlan kikapcsolódás, ahogy az a címből is adódik. Adott egy fiatal és rendkívül öntelt király, akit senki sem kedvel és a két segítője bosszúból el akarja tenni láb alól. A megtervezett megmérgezés azonban balul sült el, hiszen Kuzko király a szer hatására lámává változott és egy-két apróbb incidensnek köszönhetően a sors fintoraként ahhoz a pásztorhoz keveredik, akivel korábban voltak konfliktusai. Legjobban talán úgy tudnám jellemezni eme alkotást, mint az idiotizmus prezentálását rajzfilmes köntösbe bújtatva. Ez természetesen kéretik jó értelemben venni. Eszméletlen poénok, váratlan fordulatok és még miegymás vár arra, aki megnézi ezt a filmet. Itt semmi sem biztos, akármelyik pillanatban akármi megtörténhet és ettől válik annyira magával ragadóvá. Egyedül a szűkös játékidő az egyetlen dolog, amit bánok, a számtalan megnézést viszont nem. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt jó élményt nyújthat.

Legbelső félelem (Primal fear, 1996)

 A mai Villámkritika rovatot Gregory Holbit thrillerével, a Legbelső félelemmel zárom. A várost sokkolja a hír, miszerint a püspököt brutális kegyetlenséggel meggyilkolták. Minden bizonyíték arra utal, hogy az emberölést nem más, mint egy fiatal és ránézésre jámbor fiú, Aaron követte el. A Richard Gere által alakított ügyvéd, Martin Vail, viszont meg van győződve védence ártatlanságáról. Ám Martinnak nem csak a fiatal fiúnak kell segítenie, de valahogy alá kell támasztania a meglátását az esettel kapcsolatban. Szembe kell szállnia a bírósággal és a rivális ügyvéddel, Janet-tel is. A film igazából több szempontból közelíti meg az egész tárgyalási mizériát. Bepillantást nyerünk abba, mit érez egy magát ártatlannak valló srác, de olykor az ügyvédek etikai morálját is boncolgatja, ami leginkább a végén érezhető. A színészi alakítások megfelelőek, sőt Edward Norton egész egyszerűen lenyűgöző. Sajnos anno nem kapta meg ezért a munkájáért az Oscart. A Legbelső félelem egy letisztult, kellően izgalmas és pörgős alkotás, ami nem igazán nyújt sokkal többet más, témán belüli filmeknél, de egyszer mindenképp meg lehet nézni. Az ínyenceknek még tartogattak a készítők egy igazán jól kivitelezett csavart.

Viszlát Perfect Insanity!

Igen, a cím nem megtévesztés, sajnos másfél év munka után itt hagyom a blogot, és a blogos világot, hogy miért? Most kifejtem.

Anno, amikor belekezdtem a blogba, fogalmam sem volt még arról, hogy magunkhoz képest ennyire népszerűek leszünk. Dőlt a nézettség, a kommentek, és a dícséretek a videóinkra. Aztán (mint ahogy az lenni szokott), főleg a saját lustaságom miatt alább hagytak a visszajelzések, és a mai napig nem álltak vissza a kezdeti elismerésekhez. Azonban ne értsetek félre, nem ez a fő gond, hanem a saját hiúságom. Mint akkor, úgy most is ellustultam, és - részben magánéleti problémák miatt de - abbahagyom a további kritikákat, mert nem szeretném félkész fércmunkákkal kiszúrni senki szemét.

Bármennyire is szomorú a távozás, azért nagyon jó lesz visszaemlékezni arra, amit itt elértem: Részt vettem két Oscaron, megrendeztünk négy közös filmnézést, létrehoztuk és elhülyültünk a dumáljunk rovatba, és sok nagyon, de nagyon jó arcot ismertem meg, róluk is írnék egy kicsit.

Théo : Azt hiszem veled alakult ki a legbizalmasabb kapcsolat a blogtagjaink közül. Bár korábban nem ismertük egymást, és élőben még nem találkoztunk, de olyan, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Baromi sokat nevettünk együtt, és létrehoztuk (a végül megszűnő) Football Networkot is. További sikereket kívánok neked a saját blogodon, és itt is. Köszönöm az együttműködést.

Power : Nem túlzok ha azt mondom rólad, hogy az egyik legjobb haverom lettél, és azóta is az vagy. Megannyi skype beszélgetés, egymás szivatása, és idiótaságban volt részünk, mindezt netes összeköttetéssel. Baromkodtunk Football Managerben, és viccelődtünk filmekkel és színészekkel, valamint sosem felejtem el a szuperhős tanárodat XD . Azt tanácsolom neked végül, hogy folytasd a rossz film bemutatóid, mert ha szorgalmasabb lennél, akkor az egyik legjobb lehetnél ebben a kategóriában. További sikereket, és köszönöm az eddigi munkádat!

Gäben : A blog egyszemélyes kreatív kiskönyve. Gaben, azt hiszem te vagy az az ember, akinek minden egyes megszólalásán nevetni tudok. Nah nem azért, mert annyira szerencsétlen lennél, hanem mert baromi jó poénjaid, és őrült ötleteid vannak, amelyeket jó érzékkel sütötted el, szintén skype konferenciák alatt, a telefon betyárkodásod pedig felejthetetlen marad. Neked is csak azt tudom ajánlani, hogy folytasd a Review és a bemutató videókat, mert baromi jó vagy bennük. További sikeres melót!

Grazor Bourne: Grazi, azt hiszem te vagy a legtehetségesebb független játékkritikus. Szórakoztató, pattogós kritikáid minden más által alkotottakat maguk mögé utasítanak. Csak annyit kérek, maradj meg ennyire közvetlen, jó arc srácnak, aki eddig voltál, ne add el az Isten adta tehetséged, és folytasd az éneklést, mert azzal is sokra viheted. Köszi a munkáid, és további sikeres alkotói kedvet.

Danialves : Dani, talán te vagy a blog legjobb írója, és ha így folytatod, még jobb kritikus lehet belőled. Ezek mellett nagyon jó ember is vagy ,akinek minden bajomat elmondhattam, és meg is hallgattad őket. Köszi továbbá a bíztató szavakat is, amelyeket nemrég írtál nekem, és további jó munkát kívánok!

PCVeterán : Veti, azt hiszem Te vagy a legígéretesebb játékkritikus, hiszen fiatal korod ellenére baromi összeszedettek és szórakoztatóak, és nem utolsó sorban a gondolkodásod és a helyesírásod is (a mai fiatalokat tekintve) megfelelő. További szorgalmas munkát, és eredményekben teli éveket kívánok neked!

Jumoer : Téged még nem igazán ismerlek, de beszélgetéseink alapján Te is jó embernek tűnsz. További sok sikert a rovatodhoz, és a magánéletben is mindenhez!

Továbbá köszönöm Sparrownak, Blacksheepnek, Sorternek , Brusenak , Juanitonak, Nexusnak, Anthonynak és minden nézőnek, kommentelőnek, hogy közvetetten vagy közvetlenül részese volt a karrieremnek.

Hangoztatom, a Blog nem szűnik meg, csak én távozom a stábból!

Köszönöm az élményt srácok, soha sem felejtem el a Perfect Insanity-t!

Star Weekend: Darren Aronofsky - A pankrátor

Napjainkra már szinte mindenféle sportágat feldolgoztak a filmvásznon, ezért volt aztán érdekes egy pankrációval foglalkozó filmet látni (már amennyire ez sportnak számít). Azonban természetesen a rendező neve a biztosíték arra, hogy nem egy szokványos filmről van szó. 

Randy Robinson (Mickey Rourke) 20 éve még hatalmas sztár volt, azonban mára teljesen lecsúszott.  Csak városi szintű meccseken szerepel, ebből azonban még a lakókocsija bérletét sem tudja kifizetni, így mellékkeresetként részmunkaidőben dolgozik egy áruházban, illetve gyógyszereket és testépítőszereket árul ismerőseinek. Lánya évek óta nem is akar hallani felőle, így egyetlen emberi kapcsolata a sztriptíztáncosnő Cassidy (Marisa Tomei) marad, akinek rendszeres vendége. Randy nehezen tudja elfogadni, hogy az ideje már lejárt, így amikor egyik legnagyobb meccsének visszavágójára kérik fel, igent mond, azonban egy szívroham miatt az orvosok eltiltják a pankrációtól.

Mint írtam, A pankrátor nem szokásos sportfilm. Maguk a meccsek alig kapnak szerepet vásznon, ugyanis a fő küzdelem Randy lelkében zajlik, aki egyszerre szenved attól, hogy embertársai közül már csak a szurkolóknak számít, és mint egy tipikus Aronofsky-film szereplője, ő is egy önpusztító drogba hajszolja magát, a pankrációba. Mickey Rourke remekül alakítja a karaktert, talán mert párhuzamot vonhatott saját karrierjével is, és hozzá hasonlóan Marisa Tomei és Evan Rachel Wood is kiváló. A rendező ismét élen jár abban, hogy a lehető legkevesebb szöveggel, csak a képek használatával a lehető legtöbbet mondja. A zenénél most Clint Mansell nem alkotott nagyon különlegeset, de jó munkát végzett.

A forgatókönyv megírásában most a rendező kivételesen nem vett részt, és számomra az egyetlen negatívum. Bár a szkript is nagyon jó, egyszerűen nem engedett közel a karakterhez, így kisebb hatással bírt rám, mint Aronofsky bármelyik másik műve. A film közepén volt egy olyan érzésem, hogy ha a történet esetleg rossz véget érne a főszereplő számára, egyszerűen nem tudna megérinteni.

Ennek ellenére viszont A pankrátor is egy különleges és jó alkotás lett, sokkal jobb, mint egy tipikus hollywoodi film, nálam viszont nem érhet fel a rendező többi művéhez. Ezekkel a sorokkal zárom Star Weekendet, remélem tetszett és sikerült egy kiváló rendezőt közelebb hoznom hozzátok!

Frog - Shame - A szégyentelen

A Shame a tavalyi év legjobban várt filmje volt nálam, azonban Steve McQueen remekműve csak idén debütált kis hazánkban. Viszont az eddigi várakozás maradandóan megérte , hiszen az alkotás annyira magával ragadó, hogy nehéz szavakba önteni.. mindenesetre megpróbálom.

Brandon (Michael Fassbender) harmincas évei elején járó, kiüresedett életű férfi, aki a szexuális betegségének alárendelve éli mindennapjait. Netes pornót néz, maszturbál a zuhany alatt, vagy éppen leendő "áldozatát" stíröli a metró kocsiban. Azonban megszokott életvitelébe porszem csúszik, hiszen hívatlanul megjelenik húga Sissy (Carey Mulligan), aki fenekestül felforgatja főhősünk mindennapjait.

A Shame nem véletlenül került a legmagasabb besorolással a magyar mozikba, hiszen rendkívül naturalista és nem mellőzi a szexualitást, és a meztelenkedést sem. Azonban valószínűleg az is közrejátszott, hogy a film baromi jól adja át Brandon kiüresedett életét, végig kilátástalan, és (bármennyire is furán hangzik) sajnálni való.

A film magjaként a testvérpár egymáshoz viszonyulása szolgál. Sissy és Brandon két külön személyiség, előbbi szeretethiányban szenved, és könnyen képes érzelmi túlzásokba menni, a bátyus pedig tulajdonképpen képtelen bármilyen őszinte érzést kimutatni, gyakorlatilag szociopata. A rendező nagyon jól adja át a két főszereplőnk viszonyát, rendkívül átérezhető, és végig kétségek között tartó szál ez, amely előzményeit nem tudhatjuk, csak sejthetjük, történt valami főszereplőink múltjában, amitől ilyen szélsőségesek lettek.

A technikai részleg is kifogásolhatatlan, a rendkívül szép, főleg szürkékkel, és elfojtott színekkel operáló fényképezés elképesztő hatást ad, amerre csak tetőz a gyakran egy snittet alkalmazó, sokszor csak az arcok érzéseire fókuszáló operatőri munka is, amely bámulatba ejtő.

Azonban a film legfőbb érdeme nem a "cenzúrázatlan" erotika, vagy valamilyen hasonló dolog, hanem a hihetetlenül jól eltalált forgatókönyv. A Steve McQueen és az Abi Morgan által megírt szkript egyszerűen fantasztikus, minden elhangzott mondatban, megtörtént cselekményben, és az összes apróságban érezhető az a gyomorforgató feszültség, ami a 100 perces játékidő alatt uralja a vásznat.

Ezek mellet a színészi játékokat emelném ki, amelyek számomra hibátlanok voltak. Michael Fassbenderben minden filmje után pozitívan kell csalódnom, hiszen az első két alakítása (Jonah Hex, Eden Lake) után folyamatosan felülmúlja magát, amely teljesítmény most ért a csúcsára. Fassbender tökéletes, mégpedig azért, mert annyira őszintén alakítja a szexuális ragadozót, hogy elképesztő volt. Mellette csak asszisztál az amúgy nagyon tehetséges Carey Mulligan, aki ugyan szintén baromi jó, de érdemei elmaradnak férfi főszereplőnk mellett. A zenék is elképesztőek, régen hallottam már ennyire jól megkomponált, művészi dallamokat.

A Shame a tavalyi év legjobb filmje. Ezt kimerem úgy jelenteni, hogy a Melankólián kívül az összes fontos alkotást láttam az elmúlt esztendőből. Az Oscar döntői újra megmutatták, mennyire szánalmasan képesek teljesíteni, hiszen a film egyetlen egy jelölést nem kapott.. Azonban ennek ellenére A szégyentelen egy piszok jól eltalált, végig nyomasztó alkotás, amely ráül az ember idegeire, és a miértek válaszának keresése közben csak arra tudunk gondolni, hogy sikerült ennyire  piszok jól eltalálni a film végső, katartikus beteljesülését.

Star Weekend: Darren Aronofsky - Rekviem egy álomért

 Első filmje után most következzen az az alkotás, amely meghozta a rendezőnek az átütő sikert.

A Rekviem egy álomért négy ember függőségét mutatja be: Sara Golfarb (Ellen Burstyn), a fia, Harry (Jared Leto) az ő barátnője (Jennifer Connelly) és egy barátja (Marlon Wayans) mindennapjaiba pillanthatunk be. Utóbbi három kisstílű drogos, akiknek sokszor csak úgy futja a szerre, hogy Harry az anyja TV-jét beadja a zaciba. Sara függősége nem egyértelmű az elején, és valódi lényegét csak az utolsó képkockákon látjuk meg.

Történet csak minimálisan van a filmben tényszerűen leírható események formájában, ugyanis Aronofsky most is a szereplők belső változásait tette meg a film fő mozgatórugójává, tulajdonképpen egyenként bemutatva, hogyan emészti fel az addikció emberi mivoltukat. Ebben a színészek hatalmas segítségére vannak, és bár egyáltalán nem számítottam rá, Burstyn teljesen ellopja a show-t a többi szereplőtől, mind a történetszál hangsúlyosságát, mind az alakítás színvonalát tekintve. A többiekre sem lehet különösebb panasz, de egyértelműen jobban élveztem a Sara Goldfarb-bal foglalkozó jelenteket. Azonban ami még kiemelkedőbb az a rendezés. Aronofsky minden eszközt megragad, hogy egyedivé tegye a filmjét, és ez sikerül is neki. Itt fejleszti tökélyre a Pi-ben is próbálgatott ún. hip-hop montázst (az ismétlődő rutinok -pl. droghasználat - felvillanó képkockákkal való érzékeltetése), a drogos állapotot remekül jeleníti meg néhol különböző elmosódó hatásokkal, de például az a képsor is zseniális, amikor az egyik szereplő napját dolgozza fel úgy, hogy a kamera lassan úszik a díszlet előtt keresztbe, miközben a karakter körülbelül százszoros gyorsításban mozog benne. A vágás is megérdemel egy piros pontot, különösen az utolsó perc szerkesztése, ami szerintem a filmes világ egyik legjobb befejezése lett. A pontot az i-re pedig Clint Mansell teszi fel, aki megalkotta a világ egyik (méltán) leghíresebb filmzenéjét, ami a a főcímet vagy az utolsó percet szó szerint hátborzongatóvá teszi.

A Rekviem egy álomért minden kétséget kizárólag egy remek alkotás, nehezen tudnék benne hibát találni (talán az enyhén nyomasztó hangulat nem fog bejönni mindenkinek), úgyhogy kötelező darab mindenkinek.