Perfect Insanity

Star Weekend: Darren Aronofsky - A pankrátor

Napjainkra már szinte mindenféle sportágat feldolgoztak a filmvásznon, ezért volt aztán érdekes egy pankrációval foglalkozó filmet látni (már amennyire ez sportnak számít). Azonban természetesen a rendező neve a biztosíték arra, hogy nem egy szokványos filmről van szó. 

Randy Robinson (Mickey Rourke) 20 éve még hatalmas sztár volt, azonban mára teljesen lecsúszott.  Csak városi szintű meccseken szerepel, ebből azonban még a lakókocsija bérletét sem tudja kifizetni, így mellékkeresetként részmunkaidőben dolgozik egy áruházban, illetve gyógyszereket és testépítőszereket árul ismerőseinek. Lánya évek óta nem is akar hallani felőle, így egyetlen emberi kapcsolata a sztriptíztáncosnő Cassidy (Marisa Tomei) marad, akinek rendszeres vendége. Randy nehezen tudja elfogadni, hogy az ideje már lejárt, így amikor egyik legnagyobb meccsének visszavágójára kérik fel, igent mond, azonban egy szívroham miatt az orvosok eltiltják a pankrációtól.

Mint írtam, A pankrátor nem szokásos sportfilm. Maguk a meccsek alig kapnak szerepet vásznon, ugyanis a fő küzdelem Randy lelkében zajlik, aki egyszerre szenved attól, hogy embertársai közül már csak a szurkolóknak számít, és mint egy tipikus Aronofsky-film szereplője, ő is egy önpusztító drogba hajszolja magát, a pankrációba. Mickey Rourke remekül alakítja a karaktert, talán mert párhuzamot vonhatott saját karrierjével is, és hozzá hasonlóan Marisa Tomei és Evan Rachel Wood is kiváló. A rendező ismét élen jár abban, hogy a lehető legkevesebb szöveggel, csak a képek használatával a lehető legtöbbet mondja. A zenénél most Clint Mansell nem alkotott nagyon különlegeset, de jó munkát végzett.

A forgatókönyv megírásában most a rendező kivételesen nem vett részt, és számomra az egyetlen negatívum. Bár a szkript is nagyon jó, egyszerűen nem engedett közel a karakterhez, így kisebb hatással bírt rám, mint Aronofsky bármelyik másik műve. A film közepén volt egy olyan érzésem, hogy ha a történet esetleg rossz véget érne a főszereplő számára, egyszerűen nem tudna megérinteni.

Ennek ellenére viszont A pankrátor is egy különleges és jó alkotás lett, sokkal jobb, mint egy tipikus hollywoodi film, nálam viszont nem érhet fel a rendező többi művéhez. Ezekkel a sorokkal zárom Star Weekendet, remélem tetszett és sikerült egy kiváló rendezőt közelebb hoznom hozzátok!

Star Weekend: Darren Aronofsky - Rekviem egy álomért

 Első filmje után most következzen az az alkotás, amely meghozta a rendezőnek az átütő sikert.

A Rekviem egy álomért négy ember függőségét mutatja be: Sara Golfarb (Ellen Burstyn), a fia, Harry (Jared Leto) az ő barátnője (Jennifer Connelly) és egy barátja (Marlon Wayans) mindennapjaiba pillanthatunk be. Utóbbi három kisstílű drogos, akiknek sokszor csak úgy futja a szerre, hogy Harry az anyja TV-jét beadja a zaciba. Sara függősége nem egyértelmű az elején, és valódi lényegét csak az utolsó képkockákon látjuk meg.

Történet csak minimálisan van a filmben tényszerűen leírható események formájában, ugyanis Aronofsky most is a szereplők belső változásait tette meg a film fő mozgatórugójává, tulajdonképpen egyenként bemutatva, hogyan emészti fel az addikció emberi mivoltukat. Ebben a színészek hatalmas segítségére vannak, és bár egyáltalán nem számítottam rá, Burstyn teljesen ellopja a show-t a többi szereplőtől, mind a történetszál hangsúlyosságát, mind az alakítás színvonalát tekintve. A többiekre sem lehet különösebb panasz, de egyértelműen jobban élveztem a Sara Goldfarb-bal foglalkozó jelenteket. Azonban ami még kiemelkedőbb az a rendezés. Aronofsky minden eszközt megragad, hogy egyedivé tegye a filmjét, és ez sikerül is neki. Itt fejleszti tökélyre a Pi-ben is próbálgatott ún. hip-hop montázst (az ismétlődő rutinok -pl. droghasználat - felvillanó képkockákkal való érzékeltetése), a drogos állapotot remekül jeleníti meg néhol különböző elmosódó hatásokkal, de például az a képsor is zseniális, amikor az egyik szereplő napját dolgozza fel úgy, hogy a kamera lassan úszik a díszlet előtt keresztbe, miközben a karakter körülbelül százszoros gyorsításban mozog benne. A vágás is megérdemel egy piros pontot, különösen az utolsó perc szerkesztése, ami szerintem a filmes világ egyik legjobb befejezése lett. A pontot az i-re pedig Clint Mansell teszi fel, aki megalkotta a világ egyik (méltán) leghíresebb filmzenéjét, ami a a főcímet vagy az utolsó percet szó szerint hátborzongatóvá teszi.

A Rekviem egy álomért minden kétséget kizárólag egy remek alkotás, nehezen tudnék benne hibát találni (talán az enyhén nyomasztó hangulat nem fog bejönni mindenkinek), úgyhogy kötelező darab mindenkinek.

Star Weekend: Darren Aronofsky - Pi

  A most következő hétvége alanya nem más lesz, mint az elmúlt évtized egyik legjobb rendezője, Darren Aronofsky. A kiválasztott filmeket kronológiai sorrendben fogom bemutatni, elsőnek jöjjön tehát 1998-as debütáló alkotása, a Pi.

Max Cohen (Sean Gullette) egy zseniális, de visszahúzódó matematikus, aki egy gyerekkora óta krónikus és gyógyíthatatlan fejfájással küzd. Minden percét kutatásnak szenteli, amellyel az egész világot szeretné leírni a matematika nyelvén. A gépe előtt ülve a tőzsde alakulását próbálja megjósolni, minimális szabadidejében pedig régi professzorához (Mark Margolis) jár át go-t játszani. Viszont ahogy egyre halad előre kutatásban, úgy érzi, valami nagy felfedezés küszöbén áll, és ezt egy cég folyamatos érdeklődése is bizonyítja.

A történet valahol a pszichológiai dráma és az izgalmas thriller határán egyensúlyozik, sokszor azonban mintha maga Aronofsky sem tudná eldönteni, melyik irányvonalat is akarja követni. A rejtélyek és az izgalmak adagolása csak a film elején és végén működik jól, és ekkor sem érződik túl hangsúlyosnak. Ugyanis inkább Max megszállottsága kerül a középpontba, azonban pont a fenti vonal miatt nem jut elég idő és figyelem a karakter pszichológiájára, bár még így is a lehető legjobban van tálalva ez a rész. Kétségkívül látszanak viszont már itt is Aronofsky érdemei, remekül jeleníti meg a főszereplő küzdelmét és belső változását. Ebben a színész Sean Gullette is segítségére van, aki bár nem vált nagy világsztárrá, ebben az alkotásban kiválóan alakít. Clint Mansell zenéje itt még meglehetősen disszonáns hangok sorozatából áll, ami nekem személy szerint nem jött be (érdekesség, hogy a zeneszerző is kapott egy pár másodpercet a vásznon). Negatívumként viszont azt is meg kell viszont említenem, hogy egy-két dolog számomra elég nehezen érthető volt, mivel a rendező erőteljesen támaszkodott a vizuális megjelenítésre (valamint elég sok hallucináció is van műben, amit nehéz elválasztani a valóságtól), viszont egy gyenge minőségű fekete-fehér filmen ez nagy öngól (és alapvetően jót tett volna a produkciónak egy nagyobb büdzsé, de ez nem Aronofsky-n múlott).

Összefoglalva, mint sok debütáló filmnél, itt sem tökéletes minden, de a rendezőnek kellő lehetőséget adott zsenije kibontakoztatására, ami már a következő művében csúcsra is érhetett. (Újabb érdekesség: Christopher Nolan első filmjét szintén 1998-ban, szintén fekete-fehérben készítette el, de mindketten 2000-ben futottak be igazán második alkotásukkal)

Star Weekend:Johnny Depp - Sweeney Todd

Sziasztok. Ma befejezem a Johnny Depp hétvégém, mégpedig a Sweeney Todd című, 2007-es Tim Burton filmmel.

Benjamin Barker (Johnny Depp) borbélyként tengeti, egyszerű, de boldog mindennapjait. Feleségével és lányával él, azonban idilli életükbe hamar hiba csúszik. Baker feleségét elcsábítja Turpin bíró ( Alan Rickman) , és főhősünket Ausztráliába száműzik. Hosszú távollét után a férfi Sweeney Todd néven tér újra vissza korábbi lakóvárosába, ahol a Fleet Streeten borbély üzletet nyit, és a vendégein áll bosszút korábbi sérelmeiért.

Hogy őszintén megmondjam, a hétvége előtt én sem vártam volna, hogy 3 Tim Burton filmet kaptok. Azonban, mivel így lett, a Star Weekendem ezúttal dupla kiadás volt egyben.

Burton a Sweeney Toddban élte ki minden rendezői piszkos fantáziáját. Ez főleg a látványon látszik, amely ismét Burton-i, azaz elvont, sötét, mégis meseszerű. A film besorolása amúgy thriller, de erős musicali elemeket is kapunk. Főhősünk minden megengedett alkalommal énekel, ezek a zenék, ahogy a többi aláfestő muzsika is, nagyon jól sikerültek.

A film középpontjául szolgáló Todd karakterében nemes egyszerűséggel pompázik Johnny Depp. Mint korábban említettem, a kattant karakterek fekszenek főszereplőnknek, erre jó mintapélda a mai alanyom is. Depp egyszerűen hihetetlen, egyszerre játszik lenyűgözően, és énekel nagyszerűen. Helena Bonham Carter is megfelelő a pitesütő bűntárs szerepében, azonban nekem a legnagyobb pozitívumot e-téren Alan Rickman szolgáltatta, aki kevés megjelenése ellenére baromi jó.

A film amúgy nagyszerű hangulattal is bír, meseszerű, sokszor baromira elvont agymenéseket kapunk, és összességében igen nyomasztó atmoszféra uralkodik. A fényképezés gyönyörű, a korábban említett zenék pedig lehengerlőek.A brutalitásból is megfelelő mértéket kapunk, vérben, és agresszióban nem lehet hiány.

Összességében talán nagyon rövid írás lett ez, de higgyétek el, ezt a filmet nem tudom bővebben kifejteni, ez ugyanis abba a kategóriába tartozik, amelyet valóban látni kell. Azonban akik nem bírják a vért, azok bele se kezdjenek, mert még pórul járnak.

Star Weekend:Johnny Depp - Az Álmosvölgy legendája

Sziasztok. Ma folytatódik a Johnny Depp hétvége, ezúttal egy újabb Tim Burton filmmel, az Álmosvölgy legendájával lesz dolgom.

Álmosvölgy egy eldugott kisváros, amely kellően titokzatos ahhoz, hogy az arra járókat a hideg kirázza a helytől. Ebbe a szorosan összetartó közösségbe érkezik a Crane nyomozó (Johnny Depp) hogy fényt derítsen az itt történt lefejezéses gyilkosság elkövetőjére. Azonban ahogy belemerül az ügybe, és folyamatosan tárulnak fel információk a gyilkos esetleges kilétéről, újabb halálesetek történnek. Főhősünknek rá kell jönnie, hogy a mostani ügye korántsem olyan egyszerű, hiszen az áldozatokat szedő gyilkos sokkal rejtélyesebb mint azt bárki gondolta volna.

Mint már korábban említettem, a filmet Tim Burton rendezte. Azt hiszem ez a film a pályája csúcsa, hiszen az általam látott filmjei közül ennek a legkiemelkedőbb a direktori munkája. Azonban ez részben a forgatókönyvírók érdeme is, hiszen nagyszerűen megkomponált cselekményvázlatot kapunk, egy igencsak gerinces , már többször megfilmesített legendával kapcsolatban ,Oscar jelöléssel is honorálták ezt. A tempó számomra tökéletes volt, minden kisebb krimi elemből annyit kaptunk, amennyire feltétlenül szükség van.

A film történetét tekintve kriminek tűnhet, azonban ez korántsem így van. Az Álmosvölgy legendája egy horrorral vegyített, tűhegyesen kiépített thriller. Mindezekkel együtt a hangulat talán a legfeszültebb, amelyet valaha éreztem. A fényképezés gyönyörű, erősen depresszív, főleg szürkés színeket kapunk, az egész film ettől lesz olyan meseszerű. A zene is az atmoszférához igazodik, komolyan mondom egy-két muzsikától igencsak kirázott a hideg.

Ezek mellett a színészi játékok nem kiemelkedőek, egy kivétellel, aki természetesen a stáblista legnagyobb neve. Johnny Depp. A sikeres színész itt kifogásolhatatlanul alakít, nagy pacsi Burtonnek a szerepválasztás kapcsán. Főhősünk karaktere amúgy igazi elvont figura: teljességgel alárendeli magát a gyilkos felkutatásának, mindent feláldozna azért, hogy elkapja a tettest. Deppnek pedig az ilyen, kissé bogaras karakterek fekszenek igazán. Még egy szereplőt kell kiemelnem, akit sajnos nem említhetek nevén, mert akkor mindenki kitalálná ki az elkövető. A gyilkost játszó színész is nagyszerű, azonban az idióta sminkje miatt egyszer kétszer komikusnak hatott.

A díszletek is kiemelkedőek, nagyon átélhető ez a kora újkori környezet, ezért szintén Oscar jelölést kapott az alkotás.

Azonban a film lezárása billenti a mérleget véglegesen pozitív irányba. Egyszerűen , de mégis kiválóan tálalják elénk a gyilkos kilétét, amely a film történései miatt ugyan nem lesz meglepetés, mégis garantáltan hatásos lesz.

Összességében az Álmosvölgy legendája egy nagyszerűen megkomponált műremek, amely hihetetlen hangulatával, Depp színészi játékával, és feszes, érdekfeszítő történetvezetésével operál. Az egyik legjobb horror-thriller keverék, amelyet valaha láttam.

Star Weekend:Johnny Depp - Charlie és a csokigyár

Ezennel kezdetét veszi a Johnny Deppre fókuszáló hétvégém, amelynek első felvonásában a 2005-ös Charlie és a csokigyárat fogom nektek bemutatni.

A történet középpontjában a nehéz életű Charlie (Freddie Highmore) áll. Szüleivel és nagyszüleivel egy romos kis viskóban tengetik mindennapjaikat. Charlie lakóhelye szélén egy hatalmas csokigyár található. Titokzatos hely ez, hiszen több éve nem láttak körülötte munkásokat, sőt, a vezetőt Willy Wonkát (Johnny Depp) is titkok övezik. Ezért hát nagy felhajtás övezi Willy felhívását, miszerint aki a Wonka csokijában arany szelvényt talál, azt meginvitálja egy exkluzív gyárlátogatásra. Természetesen főhősünk is szert tesz erre, és olyan élményekkel gazdagodik, amelyre még álmaiban sem gondolt volna.

A filmet Tim Burton rendezte. Azt hiszem az Ő neve nálam már referencia a jó alkotásra, hiszen 1-2 kivételen kívül mindegyik filmjét láttam, és ezek kivétel nélkül jók voltak. Burton itt is nagyszerűen helyt áll, látszik, hogy szereti ha teljes mértékben Ő kezelheti a gyeplőt. Ez legfőképp a látványnál feltűnő, hiszen a rendező itt igencsak kibontakoztatja a fantáziáját, de erről majd később bővebben.

A forgatókönyvet az a Roald Dahl jegyezte, aki a korábbi, '71-es film szkriptjét is papírra vetette. Nagyszerű forgatókönyvet kapunk, amely ugyan klasszikus mesei sablonokból épít, mégis ettől lesz olyan szép, és szórakoztató a film. A tempó is kielégítő, a film és a felvezetés hosszát is jól belőtték, így egy pillanatra sem fogunk unatkozni.

Színészi játékok terén is igencsak domborít a film, természetesen elsősorban Deppet kell kiemelnem, aki szinte ficánkol ebben a kissé beteg, ámde jól megírt karakterben. A főhősünket alakító Freddie Highmore is meglepetést szolgáltatott, mivel nagyszerűen elkapta ezt a kissé sablonos, mesékre jellemző, ártatlan fiú karaktert.

Ha már karakterek. Itt csúszik egy kisebb porszem a gépezetbe, hiszen a főhősünkön és Willyn kívül szinte minden lényegesebb karakter nagyon irritáló. Értem én, hogy ilyennek kell lenniük, de pl. a rágós kis csajnál, meg a számítógép mániás idiótánál igencsak elvetették a sulykot. Bár ha belegondolok, ezek az idegesítő szereplők is kellenek ahhoz, hogy a végén összeálljon a klasszikus mesei összkép, és elégedetten csettinthessünk a végfőcím alatt.

A kritika végére hagytam a legsarkalatosabb pontot, mégpedig a korábban már említett látványt. Amely nagyszerű. Minden ezer színben pompázik, meseszerű a csokigyár, és erre csak rátetéznek az ott dolgozó kis törpék, akik állandóan énekelnek. A film zenéi is nagyon jól el lettek találva, Danny Elfmen, mint a legtöbb Burton filmnél, itt is kifogásolhatatlan soundtrackot tett le az asztalra.

Összességében a Charlie és a csokigyár egy klasszikus mese, amelyet Tim Burtonnek nagyszerűen sikerült 21. századi köntösbe bújtatnia. Minden megvan benne ahhoz, hogy egy jó családi film legyen: nagyszerű történet, szép zenék, és elképesztően elborult ötletek. Mindezek mellett még nagyon szórakoztató is, és egy kis kritikát is megfogalmaz a mai társadalomnak.

Star Weekend:Nicolas Cage - Holtak útja

Sziasztok. El kezdődik a Nicolas Cage hétvége, az első alanyom az 1999-es megjelenésű, Martin Scorsese által dirigált Holtak útja lesz.

Frank Pierce (Nicolas Cage) több éves szorgalmas mentős munka után letargiába zuhan. Kiégettnek, megátkozottnak érzi magát, kísértik a keze között meghalt betegei, ezért aludni sem tud nyugodtan. Természetesen megfordul fejében a felmondás, de valami miatt folyton visszavágyik a villódzó fények alá, azonban szolgálatteljesítés közben folyamatosan egy korábban meghalt lány arca kísérti.

Martin Scorsese le sem tagadhatná, hogy ő bábáskodott a produkció fölött. Erősen érezhetőek a filmen a sztárrendező keze nyomai, sok sajátosságot pakolt a vászonra. A film egyébként az azonos, Joe Connelly által jegyzett regény adaptációja.

A film hangulata lenyűgöző. Az atmoszféra a tipikus noir érzést adja vissza, annyira sötét, és depresszív, hogy az hihetetlen, ezt hatványozza a nagyszerű kép világ, ami túlexponáltságával,a sokszor megjelenő mentőszirénákra zoomolással , valamint az elrejtett apró ínyencségekkel már-már tökéletes.

A film amúgy feltűnően hasonlít Scorsese korábbi klasszikusára, a Taxisofőrre. Ilyen pont (a hangulaton kívül) a város egyedi oldalról való bemutatása. Itt egy mentőautó személyzetének szemszögéből merülhetünk bele a helyszín mocskaiba, és szépségeibe is egyaránt.

A jellemek is jól eltaláltak, de a színészi játékok nagyot rontanak ezeken. John Goodman a másik főszereplő Cage mellett, és utóbbi nagyszerű játékával ellentétben előbbi annyira irritált, hogy hihetetlen.

A film mondanivalója is helyén van, valamint ennek előadásmódja (narrációval) is nagyon jól kivitelezett.

A Holtak úthát azoknak ajánlom, akik kíváncsiak a mentősök bevetéseire, tetszett nekik a Taxisofőr, vagy egyszerűen csak egy 2 órás sötét hangulatú, depresszív drámát óhajtanak látni. A film egyébként azóta méltánytalanul elfelejtődött Scorsese többi munkája között.. pedig nem szabadott volna neki, mert ez egy baromi jó alkotás.

(Bocsánat az írás kissé csonkasága miatt, de spoiler nélkül csak ennyit szabad elmondanom a filmről. )

Star Weekend:Ewan McGregor - Sekély Sírhant

A tegnapi filmem után ma egy újabb Danny Boyle által dirigált produktumot hoztam el nektek, mégpedig az általam eddig teljesen érdektelen Sekély sírhantot.

Alex (Ewan McGregor) és barátai, Juliet (Kerry Fox) valamint David (Christopher Eccleston) boldogan élnek együtt, egy lakásban. Azonban házuk elég tágas, ezért úgy döntenek keresnek egy negyedik lakótársat. Hosszas válogatás után végül Hugora esik , aki szűkszavú és rejtélyes ugyan, de kisugárzása miatt a fiatalok maguk közé fogadják. Azonban a férfi beköltözése után hosszú ideig nem ad életjelet magáról, ezért főhőseink rátörik az ajtót , és egy megdöbbentő dolgot találnak: Hugo meghalt, viszont maga után hagyott egy egész bőröndnyi pénzt. Hőseink még ekkor nem is tudják, mekkora bajba keveredtek igazán.

A Sekély sírhant tökéletesen definiálható gyöngyszemként. Ez a film volt ugyan is az ugródeszka Danny Boyle rendezőnek aki mára világhírnévnek örvend, ennek ellenére a produktum viszonylag kis rétegben ismert. Mindezt érdemtelenül, hiszen egy nagyon jó filmmel van dolgunk.

A rendezésben igazából semmi komoly sajátosság sincsen, annál inkább a forgatókönyvben, amely fantasztikusra sikeredett. A szkriptet John Hodge írta, aki korábban a Trainspottingon is dolgozott, és itt is nagyszerű munkát tett le az asztalra. Végig pörgős, szórakoztató, és olykor igencsak feszült cselekményt kapunk.

A színészi játékok is kifogásolhatatlanok. Az ekkor még szárnyait bontogató McGregor, valamint az azóta Berlini filmdíjat nyerő Kerry Fox is kifogásolhatatlanul alakít, viszont nálam a csúcspont Christopher Eccleston volt, aki  a szociopata könyvelő szerepében brillírozik, tényleg úgy mozog a "vásznon", mintha erre a karakterre teremtették volna.

A film zenéi elég egyediek, ugyan is eléggé minimalista dalokat kapunk, amelyek nekem nem jöttek be maradéktalanul, viszont néhány abszolút passzolt az adott jelenethez, sőt, fel dobta azt.

A kamerakezelés is egyedi, sokszor egy snittes forgatásmódot alkalmaznak, de a feszültség fokozására néha szereplőink arcára fókuszál a kamera, amely tényleg nagyon jó ötlet, és a kivitelezés is helyénvaló.

A Sekély sírhant egy nagyon nagy pozitív meglepetés volt számomra, ugyan is az alapkoncepció alapján egy idióta klisés vígjátékot vártam. Azonban ehelyett egy kissé már elcsépelt, viszont annál jobban előadott mondanivalót, valamint egy velőtrázóan feszült thrillert kaptam, amelyre csak tetéz a nagyszerű operatőri munka, és a kifogásolhatatlan színészi játékok.