Perfect Insanity

Villámkritikák #8

Újabb kritikacsokorral jelentkezem, ezúttal tematika nélkül.

Egy lányról / An Education (2009)

A második világháború után játszótó történet középpontja Jenny, a 16 éves lány, aki egy nála sokkal idősebb férfivel kezd plátói románcot. David megvalósítja minden álmát, eljutnak Párizsba, a lány boldognak érzi magát, azonban hamarosan rá kell jönnie, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A filmet anno nagy érdeklődéssel fogadtam, hiszen az alapkoncepció rendkívül érdekes, és a díjak sem kerülték el, így hát nem voltam meglepődve, amikor a stáblista lepörgésénél nyugtáztam, hogy egy baromi jó alkotással volt dolgom. A film rendkívül jól tálalja a főszereplő hölgy belső drámáját, a külvilág erre gyakorolt reakcióját, a konzervatív, karrierközpontú Angliát, és a románcot, amely mindkét főhősünkben nagy port kavar. A színészi játékokkal is meg voltam elégedve, hiszen az ekkor még szárnyait bontogató Carrey Mulligan vezetésével nagyszerű volt a stáb, talán csak Peter Sarsgaad tenyérbemászó fizimiskája csorbította ki a film érdemeit.

Trancsírák / Tucker & Dale vs Evil

A Trancsírák először több okból is taszított, hiszen az előzetes számomra erőltetett volt, az alapkoncepció, és a stáblista pedig finoman szólva sem győzött meg arról, hogy mindenképpen látnom kell. Azonban (főleg Power unszolására) elkezdtem nézni, és nem bántam meg, hiszen a film 90 perce hihetetlenül gyorsan elszállt. A forgatókönyv pörgős, és nagyszerű helyzetkomikumokat tartalmaz, főleg főhőseink bárdolatlan kinézetével kapcsolatban. Apropó főhősök; a karakterek nagyszerűek, mindenki a helyén van, azt utáljuk, és szeretjük, akit kell. A színészi játékok igazából semmi kiemelkedőt nem nyújtanak, talán csak a kék pólós főgenya (nem volt maradandó a neve) emelkedett ki e-téren. Összességében a film pozitív meglepetés volt, hiszen humoros, pörgős, és ezek mellett még rendkívül szerethető is, ajánlom mindenkinek.

Tükör/Szilánk / Broken (2008)

Hát hol is kezdjem? A film címe elképesztően szar, mi a fenének kell egy / jel bele? Mindegy, hagyjuk most ezt.. Szóval, a Broken egy 2008-ban megjelent, eléggé alul értékelt pszicho thriller, amelyben egy nő autóbaleset utáni szenvedéseit követhetjük nyomon. Főhősünket az a Lena Headley alakítja, aki jelenleg a Trónok harcában alkot nagyszerűt, az ármánykodó királynő szerepében, amúgy itt is jól hozza a karaktert. A film története felettéb érdekfeszítő, és végig kíváncsi voltam arra, mégis hogyan zárul, azonban elkövettek egy elképesztő nagy baklövést a készítők: A film végső csavara nem csak lopott, de baromi rosszul is van előadva, és visszagondolva a cselekmény többi elemére, logikátlan is. Ezeken kívül amúgy a film teljesen átlagos, néhol izgalmas, a fényképezése pedig nagyszerű. Mondhatnám hogy jó, de ettől a fránya logikai hülyeségtől nem tudok eltekinteni, így csak egy erős közepes.

Villámkritikák #7

Tényleg bocsánat azért, amiért csak szösszenet kritikákat írok, de a suliban való teperésem, és néhány magánéleti probléma miatt nem igazán van időm teljes értékű kritikák összerittyentésére.

Irréversible / Visszafordíthatatlan

A kritikák sorát ezúttal Gaspar Noé egyedien leforgatott, fordított sorrendben felvázolt filmjével kezdem. Noé tipikusan az a rendező, akit lehet szeretni, és utálni, köztes állapot nincs. Egy film alapján én azt mondom, hogy Ő egy rendkívül beteg figura, viszont ezen felül szürrealista művész is, hiszen amit a Visszafordíthatatlan művel az ember lelkével, azt a hatást semmi nem győzheti le. A film kegyetlen, naturális, és erőszakos, emellett pedig nem kevés piszok jól előadott, azonban erős gyomrost okozó csavarral volt dolgom. A operatőri munka rendkívül egyedi, a fókusz pontokat és a világítást jól eltaláló, rángatózó, szabadon kóborló kamerák néhányakból erős "ingereket" válthatnak ki. Ezen tények mellett a színészi játékok fantasztikusak, élükön természetesen Vincent Cassel-lel, aki rendkívüli alakítást produkál a dühöngő bosszúálló szerepében. Amúgy bármennyire is erőszakos, és nyers, a Visszafordíthatatlan tartogat lélegzetelállítóan szép, és megható jeleneteket. Számomra a film milyenségéhez kétség sem férhet, szerintem egy rendkívül egyedi, jól kidolgozott , naturális művel van dolgom, amelyet amíg élek, nem fogok elfelejteni, mert egyszerűen berögződött minden képsora.

A Single Man /Egy egyedülálló férfi

Hogy megmondjam az őszintét, az Egy egyedülálló férfi korábban több dolog miatt is taszított; a Király beszéde előtt Colin Firth irritált, a film alap koncepciója , miszerint egy meleg tanár párja elvesztése miatt öngyilkosságba akar menekülni, valahogy nem győzött meg, sőt, inkább elriasztott magától. Azonban valami belső késztetés miatt (magam sem tudom miért, de) belevágtam a filmbe, amely az egyik legnagyobb pozitív csalódás lett, amelyet valaha láttam. A történet rendkívül kidolgozott, és drámai, ezek mellett rendkívül realisztikus is. Az érzelmek nincsenek eltúlozva, Tom Ford rendező nagyszerűen játszadozik a hangulattal, amelyet a rakétaválság háttérszála tesz még keserűbbé.Azonban a végső sikerre a rendkívül szép fényképezés (főleg szürke és barna színekkel játszik) és Colin Firth hibát mellőző színészi játéka teszi fel a pontot. A film egyébként regényadaptáció, az alapjául szolgáló könyv azonban nem igazán érdekel, megelégszem a mozgó képpel is. Az Egy egyedülálló férfi összességében egy nagyszerű alkotás, amely baromi jól megkomponált művészi jelenetekkel, és a szépen, zökkenőmentesen kialakított személyes drámai vonallal válik átlagon felüliből nagyszerűvé.

Never Back Down 2 / Sose Hátrálj meg! 2

Úgy összességében imádom a sportfilmeket, taglaljanak azok focit, amerikai futballt, boxot, vagy akár jelenlegi alanyom alaptémáját, a ketrecharcot. Anno, amikor megjelent a Sose hátrálj meg első része, nekem nagyon bejött, azonban nem támasztottam elvárásokat a második része felé. Talán ennek is köszönhető, hogy a tavalyi év legnagyobb meglepetései között tartom számon a Sose hátrálj meg második felvonását, amely szinte minden elemében túlmutat az első részen. A harcok ezúttal sokkal reálisabbak, látványosabbak, és szerencsére nincs teletűzdelve a film személyes drámai sablonokkal, valamint a zenék is túl tesznek az elődön (ez igen nagy szó, hiszen a korábbi alkotás muzsikái is maradandóak voltak számomra). A főbb karakterek azonban kissé hátráltatják a filmet, hiszel öt komolyabb főszereplőnkből egyikük sem annyira kidolgozottak, mint kellene, ezt Michael Jai White rendező (aki amúgy a srácok kiképzőjét is alakítja) elénk dobott tényekkel próbálja felépíteni, de nem sikerül neki. Ettől függetlenül a Sose hátrálj meg második része egyszer minimum nézhető, és bár tele van logikai hülyeségekkel, és a színészi játékok gyengék (a szereplők nagy részét sportolók teszik ki) , de könnyen emészthető , szórakoztató film, főleg a küzdősportok szerelmeseinek.

In Time / Lopott Idő

A kritikák sorát egy tavalyi alkotással, a Lopott idővel zárom, amely talán már minden blogon megfordult (többek között itt is, Gaben Review tolmácsolásában), és mindenhol megosztó volt az osztályzata. Én személy szerint negatívan éltem meg a filmet, hiszen Andrew Niccol alkotása eléggé összecsapott, átgondolatlan érzést táplált belém végig, és erre csak ráerősített a szkript rendszerkritikus mondanivalójának elpuskázása is. Azonban a színészek megmenthették volna a produktumot, de mind Justin Timberlake, mind Amanda Seyfried csak közepes alakítással járult hozzá a filmhez. Ezek mellett amúgy a film technikailag kifogásolhatatlan, a zenék, a vágás, fényképezés és az operatőri munka is meglehetősen jól sikerült, a színészi stáb egyetlen pozitívumát pedig Cillian Murphy szolgáltatta. A Lopott idő egy újabb szükségtelen film, egy amolyan elpuskázott lehetőség egy korszakalkotó, vagy akár jó filmhez, amelyet Niccolék sajnos talán a pénz miatt, baromira elpocsékoltak, azonban hangsúlyozom, a produktum nem rossz, csak épp elképesztően alul teljesítette az elvárásaim.

Villámkritikák #6

Dark City

Alex Proyas (Én, a robot) egyik legsikerültebb filmje (munkásságát elnézve ez még önmagában nem nagy dolog) egy sötét hangulatú városban játszódik, ahol egy férfi memóriazavarokkal kezd el küszködni, majd még néhány fura alak is üldözőben veszi, ráadásul még a rendőrség is megvádolja néhány gyilkossággal (spoiler nélkül ennyi a történet). Nem kell megijedni, ez nem valami Liam Neeson-féle akciómozi, sokkal inkább egy sötét hangulatú sci-fi, ami jellegében talán leginkább a Mátrixra emlékeztet. Stílusra valamilyen -punk (tudom, hogy a steampunk helytelen lenne, így a műfaji besorolást meghagyom azoknak, akik értenek hozzá), mivel az egész alkotást áthatja az 50-es, 60-as évek science-fiction hangulata. Sajnos viszont ez a rendezésben, díszletekben, zenében és az effektekben is meglátszik, utóbbiaknál különösen amatőr munkát végeztek. Ugyanakkor a remek történet (melybe többek között David S. Goyer is besegített) valamint az alakítások (Jennifer Conelly, Kiefer Sutherland - most komolyan, látta valaki őt nem Jack Bauer szerepében?) mindvégig viszik előre a filmet,  úgyhogy mindenkinek tudom ajánlani, különösen az oldschool tudományos-fantasztikus művek kedvelőinek. (Zárójeles megjegyzés: a trailer alapján az előbb-utóbb elkészülő Thelomeris c. magyar film kísértetiesen fog hasonlítani rá)

Die Hard 4.0

John McClane 4. kalandjában ismét teljesen véletlenül kerül egy világmegmentés közepébe, ezúttal az egész USA-t célba vevő hackercsoporttal kerül szembe, ehhez segítségül kapva a Justin Long által játszott számítógépzsenit. Azt hiszem ebben a filmben minden megvan, ami egy tökéletes akciófilmhez kell. Helytálló történet (ráadásul a hackertámadás szerintem különösen kidolgozottra sikerült), nem túl lebutított karakterek és ami a legfontosabb: ambiciózus akciók. A jelenetek többsége meglehetősen egyedire sikeredett, (a repülőgépesnél talán még el is vetették a sulykot), és ez az, ami a tucatáru fölé emeli a filmet. A műfajból kiindulva természetesen ne várjunk mélyenszántó gondolatokat, vagy katarzist, és akkor egy 2 órányi remek szórakozásban lesz részünk.

500 Days of Summer

Még talán Gaben videójában hallottam a filmről, amely minden tekintetben a tökéletes romantikus vígjáték megtestesítője. A történet Tom és Summer 500 napos románcát meséli el, látszólag teljesen össze-vissza haladva az időben. Ugyanakkor a csapongásnak is megvan a maga szerkesztésbeli szerepe, például így egymás mellé téve azt azt, hogyan élnek meg a szereplők egyes momentumokat a kapcsolat kezdetén és végén. Mind a történet és poénok, mind a karakterek messze állnak a sablonosságtól, de a történet mégis egyszerre szórakoztató és hiteles tud maradni. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni a filmmel kapcsolatban, hogy a másfél órás játékidő nemcsak, hogy rövidnek tűnik (ez még tulajdonképpen pozitívum), hanem szerintem tényleg rövid is.

Villámkritikák #5

 Elkezdem a blogolás érdemi részét, kezdem két általam igen kedvelt filmmel. Ars poeticámhoz illően kevésbé ismert filmeknek tűnnek ezek, de remélem nem fog egyik sem csalódást okozni.

A nyakörv/Danny the dog (2005)

 

Ebben a filmben valamilyen szinten megtalálták az összhangot, nem kisebb színészek játsszák a fő szerepeket, mint Jat Li és Morgan Freeman. A film alaptörténete egyszerű: Bart, az uzsorás rabszolga sorban tart egy távol-keleti fiút, akit Danny-nak nevez. Őt használja fel üzlete sikeréért, először behajtóként dolgoztatja, majd illegális ketrecharcokra nevezi be a fiút. Danny sorsa a kutyákéval egyenlő, egy nyakörvet tesz rá, és ezzel tudja teljesen irányítani a fiút. Valóságos gyilkológéppé válna a kissé ügyefogyott gyerek, de hirtelen megszökik. A szomszédos lakásban élő családnál talál menedéket. Természetesen egykori gazdája mindent megtesz, hogy visszaszerezze.

Szeretet, düh, vágy, gyilkosság vegyül a filmben, magával tudja ragadni a nézőt teljesen a 142 perces időtartama alatt.

 Farkasok völgye: Irak/Valley of Wolves: Iraq (2006)

 Már csak az Isten tudja, hogy honnan bukkantam rá erre a filmre. Talán valamilyen fórumon olvastam róla, de mindenesetre isteni szerencse volt, hogy rábukkantam.

Török film az iraki háborúról, elég keménynek tűnik, az is. Politika, vallás, ideológiák ütközése van jelen a filmben végig. Sok helyen betiltott, ami nem meglepő a feszegetett téma miatt.

Sokan, sok helyen vitatkoztak már a filmről, ez helyén való. Sokan politikai nézetekhez kötötték az értelmezését, mások a kultúrák ellentétét látták benne, megint mások Amerika-ellenes kampányt véltek felfedezni a filmben.

Ami tény: 2003. július 4-én amerikai katonák a török szövetséges táborból katonákat hurcoltak el, szám szerint 11-et.

Ezt a témát dolgozza fel a rendező, bele szőve pár érdekes kérdést. Törökök, kurdok, irakiak, amerikaik feszülnek egymásnak ezen a kényes területen.Tipikusan olyan film, amelyben egy adott háború nem az amerikai hadsereg szempontjából van bemutatva, hanem épp az ellenség válik hőssé.

Érdekes film, ajánlott a megnézése. A konklúziót pedig mindenki egyénileg levonhatja.

Villámkritikák #4

Kicsit hosszabb kihagyásom után ma 2 újabb villámkritikával jelentkezem, a közeljövőben pedig egy teljes értékű írást is publikálok majd.

Az utóbbi években a jó sci-fi ritka, mint a fehér holló. Kis túlzással élve a zsáner felhígult, ötlettelenebbnél ötlettelenebb alkotások kerülnek ki Hollywood futószalagjairól. Mint korábban a romantikus műfajnál, ezúttal itt is a közelmúlt néhány kivételesen jó műfajbeli alkotását hoztam el nektek.

Hold/Moon (2009)

Duncan Jones első munkája, a Hold 2009-ben került a mozikba, az akkor már igencsak befutott Sam Rockwell főszereplésében. A cselekmény nagy részében csak őt láthatjuk, és a legtöbb időt a címszereplő égitesten fogjuk eltölteni. Azonban az egy helyszínes kialakítás ellenére egy abszolút pörgős, és nem utolsó sorban egyedi sci-fit kapunk, amely több stílusból is átemel részleteket, így vegyítve kapunk thriller, és karakter dráma elemeket is. Ezek mellett a történet is kiemelkedő, rendkívül érdekfeszítő, és végig pörgős marad, a helyszín szépen kidolgozott, a korábban említett Rockwell pedig elképesztő alakításával , és nagyszerűen megírt karakterével veszi ki a részét a film végső, nagyot szóló sikerérből, amely a mai napig töretlenül tart. Ezek mellett a sokak által említett zenéi , amelyek Clint Mansell közreműködésével kerültek a filmbe már csak fokozzák az amúgy is epikus hangulatot. (Amúgy az állomáson életét tengető robot, GERTY hangját Kevin Spacey kölcsönözte, sajnos csak magyarul volt módomban megnézni a filmet, így az Ő "teljesítményéről nem tudok érdemi infókkal szolgálni. Mindenesetre a robot rendkívül szimpatikus volt.)

Forráskód/Source Code (2011)

Minő véletlenség, hogy a második alanyomat is Jones rendezte. A forráskód anno egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésem, bevallom őszintén, a trailer és Gyllenhaal ottléte sem győzött meg. Azonban ennél nagyobb meglepetés ért, amikor lepörgött a stáblista, és rájöttem, hogy ez egy iszonyat jó alkotás. A történet, mint a Moon esetében itt is egyedi, és egy karakterre van kihegyezve. Ez komoly bukópontja lehet egy filmnek, ha az adott jellem, esetleg a színész antipatikus. Azonban ez nem így van, hiszen  Gyllenhaal, és az általa megformált százados is elképesztő szimpatikus. A történet rendkívül pörgős, egy pillanatra sem ül le, és észveszejtően "részletgazdag" (aki látta a filmet, tudja miért tettem idézőjelbe) a Ben Ripley által jegyzett szkript is. Gyllenhaal mellet csak asszisztál két női szereplőnk, Vera Farmiga, és Michelle Monaghan, akik bármennyire is jók, kissé alulmaradnak a központban lévő színésztől. Ezek mellett (vagy inkább ezekkel együtt) a Forráskód könnyen emészthető, jól eltalált hangulatú sci-fi - thriller kombó lett, amely a székhez szögez, és izgalommal tart a közel kétórás játékideje alatt.

Összességében elmondhatom, hogy mindkét filmet nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek. A Moon kissé művészibb, lassabb és sztoikusabb, a Forráskód pedig érzelmes, mégis rendkívül izgalmas mű, azonban emellett Hollywood is jobban érződik rajta.

Villámkritikák #3

A 2. filmcsokor után ezúttal tematika nélkül válogattam össze két alkotást, amelyekről nem tudnék teljes értékű kritikát írni.

Hesher (2010)

A filmek sorát Spencer Susser 2010-es lélekölő drámájával kezdem, amelyről a MédiaViagra kritikája előtt egy szót sem hallottam. Azonban az írás felkeltette az érdeklődésem, és tettem vele egy próbát. A stáblista lepörgése után csak annyi járt a fejemben, hogy teljes mértékben megérte belekezdenem, ugyanis a Hesher egy eszméletlenül jól kivitelezett, végig hideg, mégis érzelemdús dráma, Joseph Gordon-Levitt élete alakításával, amellyel tökélyre fejleszti a már-már szörnyetegként ható, idealizált antihőst, azaz a címszereplőt. Ezek mellett Natalie Portman, és Devin Borchu is próbált asszisztálni a sikerhez, azonban bármennyire jól sikerült a film, akármekkora mondanivalót és lélekroppantó eseménysorokat tartalmaz, az alkotás sajnos bevételeket tekintve megbukott. Igazából nem értem miért, hiszen hihetetlen jó darabbal volt dolgom, amelyet ajánlok mindenkinek, legalább egyszeri megnézésre mindenképpen .

Hétköznapi Pár/Perfect Sense (2011)

Bevallom az őszintét, nagyot hibáztam legutóbb, amikor kihagytam a Hétköznapi párt a romantikus irányvonal meglepetései közül, ugyanis ez az alkotás is azt a csekély pozitív réteget taglalja, amelyet már ott kifejtettem, sőt, talán még túl tesz azokon is. A Hétköznapi pár ugyanis egy olyan formulába csomagolja a már százszor megrágott "romlik a világ, eltűnnek az érzések" cím alatt futó effektust , amelyet még eddig ilyen formában nem láttam. Az alapkoncepció gerincét egy olyan pusztító vírus alkotja, amely kiszipojozza az emberekből azokat, amelyek miatt tulajdonképpen emberek, vagyis az érzékszerveik működését. Ebbe a vírusba csöppen bele az Ewan McGregor által játszott karakter, valamint az Ő szerelmévé váló Susan, akit Eva Green alakít. Főhőseink sínylődése, majd egymásra találása számomra katartikus volt, ahogy a film maga is, hiszen elképesztően szép tálalásban adja át a romló világot, azt, hogy milyen érzés szeretni valakit, és a reményvesztett hitet egy jobb társadalomért. A Hétköznapi pár egy rendkívül kifinomult, következetes, és megható művészfilmbe csomagolt romantikus dráma, amely eléri a kellő hatást, azaz ha egészségesen tudunk gondolkodni, a film végére belátjuk, mennyire is reményvesztett társadalomban élünk.

Villámkritikák #2

Hogy megmondjam az őszintét, eddig kifejezetten utáltam az olyan filmeket, amelyek romantikus dráma, vagy vígjáték besorolást kaptak. Hogy miért? Az ilyen darabokból rengeteg van, és néhány kivételen kívül rettenetesen elcsépeltek. Ma a csekély pozitív kategóriából hoztam el nektek néhányat.

Könnyű nőcske/Easy A (2010)

Mondanom sem kell, hogy a Könnyű nőcske című 2010-es film rendkívül meglepett. Az alapkoncepció, miszerint Olive (Emma Stone), az iskola egyik átlag diákja egy kis hazugság miatt mindenki céltáblájává válik, nem volt túl biztató. Azonban a film mégis megcáfolta az előítéleteim, hiszen végig könnyed tud maradni, szórakoztat, és a poénjai is helyén vannak. Ennél fontosabb azonban, hogy Emma Stone is fantasztikus, valamint a film többször is fityiszt mutat a romantikus sablonoknak, sőt, a film végén még egy minimális konklúziót is sikerült levonniuk a készítőknek. Brávó!

Eszetlenek/Cherrybomb (2009)

A szerelem egy piszok dolog, főleg ha kamaszkorban éri az embert. Ebbe a gödörbe esik Malachy (Rupert Grint) és Luke (Robert Sheehan), a két jó barát, akik ugyanabba a lányba szeretnek bele. Azonban a helyzet közel sem ilyen egyszerű, hiszen a kiszemelt egyre veszélyesebb, és vakmerőbb próbák elé állítja a srácokat. Még egy nagy meglepetés! Az Eszetlenekről egy szót sem hallottam, egészen addig, míg meg nem láttam a Cinemax műsorkínálatában a filmet. Mondanom sem kell, megérte megnézni. A tinivígjáték alapkoncepció ellenére egy igenis kemény drámával van dolgunk, jó kis fordulatk, és elképesztő kameramunka jellemzi a filmet. Emellett két főhősünk is nagyszerűen alakít. (Megjegyzem, Robert Sheehan fizimiskájáról valamiért Gaben ugrott be, így vele tudtam inkább szimpatizálni.)

Larry Crowne (2011)

A végére hagytam a Tom Hanks által dirigált szerelmi történetet, amely két elfásult ember kapcsolatát meséli el, könnyedén, vígjátékba csomagolva. A három alanyom közül talán ez a leggyengébb, ezek mellett azonban még így is élvezhető darab. Könnyed, olykor drámai, és nagyszerűek a színészi játékok, természetesen Tom Hankssel, és az általam eléggé utált Julia Robertsel az élen. A film amúgy közel sem tökéletes, néha giccsessé válik, de valahogy a pozitívumok nálam elhalványították ezen gyengeségeit.

Villámkritikák #1

Flowers of War 

Egy amerikai temetkezési vállalkozó és egy csapat prostituált egy zárdában költözik össze az ott lakó diáklányokkal, hogy átvészeljék a nankingi mészárlást.

Gyakorlatilag a kínai Schindler listája, csak nincs olyan jól felépítve az egész történet és a szereplők motivációi. Ettől függetlenül elsősorban gyakorlati szempontból dicséretes, ahova a kínai filmgyártás jutott, valamint Christian Bale-nek is van egy-két jó pillanata. 

Menekülők (The Escapist) 

Az elítélt Frank Perry még utoljára látni akarja haldokló lányát, ezért úgy dönt, lelép a börtönből. Michael Scofield után szabadon.

Jó kis pörgős thriller, ami kicsit a Szökés hangulatát idézi, csak itt is a karakterek megalkotása maradt ki, pedig aztán a 90 perces játékidőbe belefért volna. Viszont Ruper Wyatt (Majmok bolygója: Lázadás) rendezése elég jó volt, úgyhogy alapvetően nem volt a filmmel baj, csak többet is ki lehetett volna hozni belőle.

Terminátor 3 

Kövezzetek meg, de nekem ez kicsit jobban tetszett, mint az első 2. Valószínűleg közrejátszott ebben az is, hogy megszabadultak az idegesítő Sarah Connortól (mondjuk a fia szerepébe meg beraktak egy pont ugyanakkora gyökeret, de ezen már túltettem magam). Az akciók nagyon a helyükön voltak, plusz Schwarzinak köszönhettünk jó pár badass jelenetet megint. 

Negatívum, hogy bár elvileg ismét egy sokkal fejlettebb terminátort küldtek a jövőből a gépek, ezt egyáltalán nem használták ki a film készítői, a 2. rész gyilkológépéhez képest ez az ellenség kispályás volt, és egyáltalán nem keltette sem a félelem, sem a legyőzhetetlenség érzetét bennem.

Amerikai pszichó (American Psycho)

A 80-as évek végi New York, ahol a felső tízezer egyik tagja azzal tölti napjait, hogy eldöntse, melyik étterem a legjobb, melyik betűtípus áll a legelegánsabban a névjegykártyáján és hogy ki legyen az aznapi gyilkosságának áldozata.

Nem sok hiányzik ahhoz, hogy kultfilm váljon ebből a darabból, a jól megírt szövegek és Christian Bale életének legjobb alakítása adva vannak, azonban a hangulat egyszerűen idegesítőbb, mint egy Star Wars rajongónak a lézerkard szót meghallani. Gyakorlatilag bármelyik szereplőt lelkiismeret-furdalás nélkül lőttem volna tarkón, abban a pillanatban, hogy feltűnt a vásznon, és ezen még az sem segített, hogy néhányan tényleg elhaláloztak a film során. 

Védhetetlen (Safe House)

A CIA egyik védett házának vezetője egy árulóval a kihallgatószobában ellenséges tűz alá kerül, így kénytelen meglépni és foglyával összeállni túlélni.

Bár már annyiszor mondtam, hogy elcsépeltnek hangzik, de ebben a filmben semmi eredeti nincs. És ezt tessék szó szerint érteni, ugyanis a párbeszédektől és a legendásnak szánt visszatérő szófordulattól kezdve a történetbeli csavarokig és a film lezárásáig minden tipikus jellemzője a műfajnak. (Ez úton is szeretnék gratulálni David Guggenheim forgatókönyvírónak, aki bebizonyította, hogy agy nélkül is lehet érvényesülni ezen a pályán). Ettől függetlenül viszont jelen esetben az "iparosmunka" jelző abszolút pozitív hangvételt kaphat, tekintve, hogy mindezek a sablonok a lehető legnagyobb profizmussal, igényesen vannak elkészítve. Zene, rendezés, akció, minden passzol, nagy hülyeségek sincsenek benne, úgyhogy röviden: középszerű, de annak tökéletes.