Perfect Insanity

Feltámadás (Resurrection, 1999) by Power

Sok olyan film volt már életem során, amely az alapsztori megismerése után intenzíven felkeltette az érdeklődésemet, az viszont már igen ritka, hogy az adott alkotás elérte (vagy épp túlszárnyalta) a történetből fakadó várakozásokat. Nos, a Feltámadás az utóbbi kategóriát képviseli.

John (Christopher Lambert) egy középkorú detektív, aki egy nagyon érdekes eset után nyomoz.  Egy ismeretlen sorozatgyilkos minden héten megöl valakit és az áldozat valamely testrészét is magával viszi. Mindezt azért, hogy összerakja belőle Jézus testét, amivel megváltást hozhat a világra. Főhősünk munkáját azonban nehezítik a folyamatos emlékképek a halott fiáról.

Érdekes gondolatok foglalkoztattak a film elején, ugyanis az volt a benyomásom, hogy ez egy egyszerű, sokszor látott kis B-film lesz. Most belegondolva tényleg minden adott volt ahhoz, hogy egy sablonokból álló maszlagot lássak, de erre bravúros megoldások tömegével cáfolt rá a Feltámadás. A színészi alakítások nem nevezhetők a film legerősebb tulajdonságainak, de nem is a legrosszabbak. Cserébe nagyon jó képi világot kapunk, amiből a kellő brutalitást sem spórolták ki, ami számomra szintén egy kellemes színfoltot jelentett.

A fentebb említett pontokon kívül fellelhetők különböző kisebb fordulatok is, de nem abból a megdöbbentő fajtából. Emellett egy kisebb rejtély is végig izgalomban tarthatja a közönséget. Ugyanis a gyilkos személyének kiléte az egyébként rendkívül korrekt játékidő utolsó harmadáig nem derül ki. Ezzel még egy különleges ízt ad ennek az egésznek. Ami még nagyon dicsérendő az a rendezés. Russell Milcahy finom precizitással gondoskodik arról, hogy ne unatkozzunk és komolyabb üresjáratokat nem is lehet találni, bár abban kételkedem, hogy egy 2 órás időtartam esetén ez sikeresen működött volna.

Komolyabb negatívumot nem is tudnék felróni. Apróbb hibák ugyan előfordulnak, de nem olyanok, amik nagy mértékben torzítanák az összképet. Kevésbé ismert film, ezért mindenkinek ajánlom megnézésre, elsősorban a krimi és a thriller megszállott rajongóinak. Nyomokban emlékeztet a Hetedikre és a Fűrészre, szóval akiknek ezek tetszettek, szerintem a Feltámadással sem fognak rosszul járni.

Frog - Maradj!

Sziasztok. Anno, mikor Gaben elkészítette a Top 10 alulértékelt film listát sok ismerősöm, és nézőnk jelezte, hogy köszöni, mert sok eddig ismeretlen alkotást mutatott. Abból a felhozatalból nekem kiemelkedett a Maradj! című alkotás, amelyet tegnap adott a Tv, így alkalmam volt megnézni. Lássuk hogy sikerült.

Sam Foster (Ewan McGregor) pszichiáter, aki egészen bajos esetek próbál megoldani. Ebből kiemelkedik új betege, Henry Letham (Ryan Gosling) , aki kedvenc festőjére hagyatkozva 21 éves korában öngyilkos akar lenni. Sam mindent megtesz azért, hogy a fiatal ne ölje meg magát. Azonban olyan dolog történik, ami a fiatal pszichiáterünk tapasztalatait is kikezdi; látomások kezdik el gyötörni, és már nem tudja megkülönböztetni a valóságot, illetve a képzeletet.

A film alapkoncepciója rendkívül jól csengő, és meg kell mondjam, hogy Marc Foster rendező nagyszerűen végzett dolgával ki is aknázza a David Benioff szkriptjében lévő potenciált. A cselekmény rendkívül pörgős, rejtélyes, és végig következetes. Egy üresjárat sincs a történetben.

A legnagyobb pozitívumok kétségtelenül a színészi játékok. Ewan McGregor fantasztikus, nagyszerű szerepválasztás volt a rendezőtől, hogy neki adta a bizalmat egy ilyen komplikált szerepben. Naomi Watts kiemelkedő, azonban akitől valóban hátast dobtam, az Ryan Gosling, aki egyszerűen hihetetlen. Hibátlanul adja vissza a szenilis, kiszámíthatatlan zsenit, magát alárendelve a szerepnek. Erre csak rátetőz Kolovratnik Krisztián karakteres hangja, amely tökéletesen illett.

Az atmoszféra is időtálló. Az egész film alatt olyan nyugtalanul éreztem magam, ezen érzést fokozta a nagyszerű operatőri munka, amely snittekkel, közelikkel, és nagy totálokkal operál. A vágás is nagyon egyedi, talán a Scott Pillgrimnél láttam utoljára ilyesféle jelenetváltásokat. A fényképezés meg egyszerűen gyönyörű.

Összességében spoiler nélkül ennyit lehet csak leírni a filmről, hiszen ez tényleg abba a kategóriába tartozik, amelyet látni kell. Minden percben fordulat, nagyszerű vizualitás, vágás, hangulatos zene, és elképesztően hiteles színészi játékok alkotják a Maradj! című dráma-thriller gerincét. Ajánlom mindenkinek, hiszen ez egy méltatlanul elfeledett, nagyszerű darab!

Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris) by danialves

 Biztosan mindenki álmodozott már arról, hogy milyen izgalmas és érdekes lenne valamelyik történelmi korban élni, de mindenesetre semmiképpen sem ott, ahova született. Kipróbálhatna rengeteg olyan dolgot, ami ma már nem létezik, találkozhatna egy csomó érdekes történelmi személyiséggel. Woody Allen 4 Oscarra jelölt filmje ezt a témát dolgozza fel egy rövid és könnyed filmben.

 Gil Pender (Owen Wilson) egy kispályás hollywoodi forgatókönyvíró, aki egy komoly regény megalkotásával szeretne kitörni ebből a szerepből, de alkotói válságba került.  Az első mondatokból megtudhatjuk, hogy Gil teljesen odavan Párizsért, és mindent megtenne azért, hogy az 1920-as években láthassa a francia fővárost. Csak ez a gondolat jár a fejében, amíg menyasszonyával (Rachel McAdams) és annak idegesítő barátaival, illetve szüleivel járja a város nagyobb nevezetességeit. Azonban egyik esti sétáján eltéved, és azt veszi észre, hogy egy közel százéves Peugeot áll meg előtte, melynek utasai kedélyes maguk közé invitálják. Még nagyobb lesz a meglepetése, amikor álmai színhelyére, a 20-as évekbe jut és összefut többek között Picasso-val, Heminway-jel és Cole Porter-rel.

A történet nem emelkedik túl egy karácsonykor vetített 15 éves popcornmozi színvonalán, és bár lehet szatíraként tekinteni a filmre (és biztos vagyok benne, hogy a hipsterek és sznobok nagy részre elsőként ugrik erre az opcióra), egyszerűen nem humoros annyira, hogy Allen el tudja hitetni, ezt nem komolyan gondolta. Bár Woody Allen van akkor név, hogy többet nézzek ki belőle, a kiszámítható fordulatok, az egész időutazós téma tipikusan kisszerű megvalósítása, a karakterek mind arra mutatnak, hogy inkább pont egy olyan típusú alkotást hozott létre, mint amilyet parodizálni szeretett volna. A szatíra vonulathoz hozzátartozik, hogy rengeteg rejtett poén van a műben, amit valószínűleg értenénk is, ha olyan jól ismernénk a századforduló francia művészetét, mint a rendező, de így inkább csak nézünk ki a fejünkből értetlenül. A párbeszédek viszont remekbe szabottak, gyakorlatilag csak dialógusokkal a film le tudott kötni a játékidő teljes hozza alatt, ezért hatalmas piros pont jár. A rendezés és az operatőri munka is teljesen rendben van, a filmzene viszont kimerül 2 témában, amelyeket hatodszorra már unalmas végighallgatni. (Ezzel ellentétben a beillesztett Cole Porter dal nagyon jól el van találva)

A főbb szereplők egytől egyig irreálisan gyökerek, amin az se javít túlságosan, hogy nagy részük szándékosan lett ilyenre írva. Azonban ezek a karakterek remek alakításokat hoznak magukkal, a mellékszereplők külön kiemelhetőek. Majdnem 100 évvel ezelőtt élt embereket nehéz eljátszani, de mindenki jól megoldja, Adrien Brody cameo-ja Salvador Dali-ként pedig egyszerűen zseniális.

Az Éjfélkor Párizsban ha szatíra akart lenni, sajnos nem sikerült túl jóra, romantikus popcornmoziként viszont párbeszédek és színészi játékok átlag felettivé emelik és mindenképpen kellemes szórakozást nyújt, de számomra egy kicsit túlértékelt ahhoz képest, amit ez jelent.

Frog - A Tetovált lány (2011)

(Grazi Need For Speed: The Run játékkritikáját egy poszttal lejjebb találjátok)

A filmes világ (mint már korábban a Conannél leírtam) hemzseg az ötlettelen remakektől, és folytatásoktól. Azonban a tavalyi évben Hollywood gondolt egyet, és teljes egyezéssel vászonra varázsolta a Tetovált lányt, amely az azonos című, 2009-es regényadaptáció újrázása. Lássuk hogy sikerült.

Mikael Blomkvist (Daniel Craig) lejáratott újságíró, vagyonát és karrierjét is porig rombolta egy iparmágnás után való kutatása. Egyik nap egy váratlan telefonhívást kap, amelyben a Vanger "klán" által uralt szigetre hívják. Itt rejtélyes megbízatást kap: fel kell kutatnia a 40 éve eltűnt Harriett Vanger (Moa Garpendal) titokzatos esetét. Az ügyben segítségére lesz a szociopata Lisbeth Salander (Rooney Mara) , aki korunk egyik legrafináltabb női "nyomozója".

Az elején le kell szögeznem valamit: Nem láttam a 2009-es eredetit, sőt, a regényt sem olvastam. De hogy megmondjam az őszintét, egyik sem nagyon érdekel ezen film megnézése után. Talán félreérthető, de ez azért van, mert ez egy majdhogynem tökéletes alkotás.

A filmet David Fincher rendezte, neki már voltak hathatós referenciái a krimi, és thriller műfajban is. Azt kell hogy mondjam, én maradéktalanul elégedett voltam a munkájával. Letisztult , és kimért rendezés kísér végig minket a filmben.

A forgatókönyv is tökéletes; hihetetlen, hogy egy ilyen lassú szkript is mennyire meg tudott fogni. De sikerült neki, hiszen nagyon jól adagolja végig az információt, a lezárásig nem lehetünk biztosak abban, ki az üldözött, és az üldöző. Brávó.

Ezekhez a pontokhoz társul a nagyszerű színészi játék. Daniel Craig nekem elképesztő ellenszenvet vívott ki magának, eddig.. Hiszen itt annyira elkapja a fonalat, hogy hihetetlen. Megmerem kockáztatni, hogy ez élete alakítása. Azonban Craig játékát elhalványítja valaki, mégpedig Rooney Mara. Komolyan mondom, elképesztő amit a vásznon művelt. Nagyszerűen adja vissza a beszámíthatatlan, mégis kínosan vonzó címszereplőt. Oscar jelölést is kapott, azonban sajnos tuti nem fogja bezsebelni, pedig abszolúte megérdemelné.

A hangulat is helyén van, ezt Fincherék már az 5. perc környékén megalapozzák a hihetetlenül groteszk, mégis székbe szögező intróval. Aztán ez csak fokozódik, nagyszerű atmoszféra uralkodik a játékidő alatt, amit amúgy nagyon eltaláltak, a maga 150 percével.A hangulathoz társul az amúgy elég merész agresszió is, amely sokszor robbanásszerűen éri a nézőt.A film ezek mellett egy erősen társadalomkritikus beütést is tartalmaz, hiszen rávilágít a nők néholi kiszolgáltatottságára, és a rasszizmus is részben helyet kap. (Bár előbbit korábbi írónk Meeko, aki az "érintett" rétegbe tartozik, és velem nézte a filmet, nem érezte)

Összességében elmondhatom, hogy egy hihetetlen jó, letisztult, és érzékletes eleganciával rendelkező krimi-thrillert láttam, erős társadalomkritikai motívumokkal. Így a végére hagy jegyezzek meg egy kis dolgot: szerintem az a film tudhat valamit, ami 8 nappal a premier után 1-2 üres helyet kivéve, itt Nyíregyházán is megtölti a mozitermet.

Őrült, dilis, szerelem (Crazy, stupid, love) by danialves

 A tavalyi év vígjáték-felhozatalát közel sem nevezhetjük a legjobbnak, igazán kevés említésre méltó alkotás született, közülük viszont pont ez a romantikus komédia volt az egyik.

A történet elsősorban Cal Weaver-re (Steve Carrell) fókuszál, akinek a felesége több évtizednyi házasság után bejelenti, hogy válni akar. Cal teljesen összeomlik, és egy bárban iszogatva kezdi eltölteni estéit, itt figyel fel rá a nőcsábász Jacob Palmer (Ryan Gosling), aki felajánlja a segítségét, hogy Cal visszaszerezhesse a vonzerejét. Azonban az érzelmek mindenkinek problémát fognak okozni, beleértve Cal ex-feleségét, Emily-t (Julianne Moore), a fiukat, Robbie-t (Jonah Bobo), sőt, még a bébiszitterüket, Jessicát (Analeigh Tipton) is.

Amint látható tehát, a film az Igazából szerelem által megalkotott sok karakterrel dolgozó irányt követi, azonban a többi hasonló jellegű próbálkozással ellentétben itt tudnak elég időt szánni az egyes szereplőkre, és nem csak elnagyolt jellemeket kapunk. Ráadásul az alakítások is nagyon jók, a Carell-Gosling páros egyszerűen zseniális, valamint Cal és Emily válása kapcsán is van egy remek párbeszéd. A zene a szokásos módon egy-egy aláfestésként használt dalban jelentkezik, amelyek itt talán kicsit gyengébbek a szokásosnál.

A történet érdekes módon két részre osztható, az eleje inkább a humorra helyezi a hangsúlyt és egy-két abszurd jelenetet is megenged magának, utána viszont inkább komolyan vehető próbál lenni és hitelesen bemutatni a szerelem okozta problémákat. Sajnos azonban itt is néha elvetették a készítők a sulykot, nem mindig sikerül a realitás talaján maradni, ráadásul ezt még megfűszerezik néhány hollywoodi klisével. Ennek ellenére mégsem mondható a film egészére az, hogy a szabvány romantikus vígjáték vonalat követi, éppen ezért számomra remek szórakozást nyújtott.

Ha nem is tökéletes, az Őrült, dilis, szerelem mindenképpen kiemelkedik az idén bemutatott romantikus filmek és vígjátékok közül, és minden hibája ellenére is remek kikapcsolódást tud nyújtani

Ismeretlen férfi (Unknown) by danialves

Dr. Martin Harris (Liam Neeson) egy biotechnológiai konferenciára érkezik Berlinbe feleségével (January Jones) együtt. Azonban rögtön az első nap folyamán balesetet szenved és 4 napig kómában fekszik. Amikor felébred, azzal kell, hogy szembesüljön, hogy személyazonosságát ellopták, és még a saját felesége sem ismeri meg. Ezért kétségbeesett küzdelembe kezd, hogy bebizonyítsa, egy csaló lépett a helyébe, de semmilyen bizonyítékot nem tud felmutatni. Végül a balesetben érintett bevándorló taxisofőr (Diane Kruger) és egy egykor Stasi-kém (Bruno Ganz) lesz segítségére.

A történettel a legnagyobb baj az, hogy csak azt nem lopták el a Bourne-trilógiából, amit már tényleg nagy pofátlanság lett volna. Tekintve, hogy ráadásul még egy könyv adaptációjáról is van szó, a forgatókönyvírók kreativitása valahol egy kő és amőba hasonló képessége között helyezkedik el. Az európai helyszín, az emlékek hiánya, Diane Kruger karaktere mind-mind Jason Bourne kalandjaira hajaznak, hogy a végkifejlet egyes elemeiről ne is beszéljünk. Persze elég sok filmes él azzal az eszközzel, hogy ha már a történet nem jó, akkor igyekszik látványügyileg érdekessé tenni a végterméket (ld. még Transformers-trilógia). Ez azonban itt nem igaz, a szkript túl sok időt tölt azzal, hogy a főszereplő különböző helyszíneken és embereknek megpróbálja bebizonyítani, hogy ő tényleg Martin Harris, mielőtt a tényleges pörgés beindulna. Viszont azon felül, hogy kevés van belőlük, az akciójelenetekre nem lehet panasz, csakúgy, mint magára a rendezésre, a zenére és a színészi játékra. Persze korszakalkotó alakításokat nem lehet várni, de a műfaj szempontjából elegendőt nyújtott mindenki. (Bruno Ganz-nak volt egy kis jutalomjátéka).

Több szót nincs is értelme vesztegetni az Ismeretlen férfi-re, egy szépen kivitelezett iparosmunka, nulla eredetiséggel. Ha kihagyjuk, nem maradtunk le semmiről, de ha megnézzük, akkor sem fogunk nagyot csalódni.

Homeland (1. évad) by danialves

2011 őszén rengeteg remek új sorozatot láthattunk, számomra mégis a legjobb a többek között a Dextert is készítő Showtime kábelcsatorna újonca, a Homeland volt. A sorozat hátteréről tudni kell, hogy egy izraeli széria alapján készült és a szkriptért a 24-ben megismert két író, Howard Gordon és Alex Gansa felelt. A Showtime gyakorlatának megfelelően 12 részes volt az évad, így megkíméltek minket jó pár kitöltő jellegű epizódtól.

A történet alapszituációja: egy amerikai tengerészgyalogos, Nicholas Brody (Damian Lewis) 8 évnyi fogság után előkerül egy terroristabázis elfoglalása során Irakban.  Mindenki hősként ünnepli, kivéve a CIA-nak elemzőként dolgozó Carrie Mathison-t (Claire Danes), aki pont Brody szabadulása előtt kapott egy fülest, hogy a terroristavezér Abu Nazir egy amerikai hadifoglyot a szolgálatába állított. Azonban ez nem elegendő indok bármiféle nyomozáshoz is, úgyhogy Carrie csak egyetlen kollégájával, Saul Berenson-nal (Mandy Patinkin) osztja meg az információt és a saját szakállára kezd el kémkedni Brody után.

A legzseniálisabb az egész történetvezetés szempontjából az, hogy a szereplőkhöz hasonlóan a nézőket is sikerül bizonytalanságban tartani afelől, hogy Brody tényleg terrorista-e. Egyébként is jellemző a sorozatra, hogy nem azzal tartja fenn a figyelmet, hogy folyamatosan pörög és adagolja az izgalmakat (cliffhanger nem is igazán van a részek végén, vagy legalábbis nem annyira kiemelve, mint a Lost-ban mondjuk), hanem ez a feszültség és a színészi játékot adják meg a hangulatot. Utóbbiakért Damian Lewis és Claire Danes zseniális alakítása felel, nem véletlenül jelölték mindkét színészt a Golden Globe-ra idén. A zenére szintén nem lehet panasz, maximum az, hogy néhány helyen a 24-re emlékeztet.

Ami nekem hiányzott a sorozatból, az, ahogy fent is említettem, a cliffhangerek hiánya, hiányoltam az az érzést, hogy a végefőcím után csak ülök, és gondolkozom, hogy mi a fene lesz ebből. (Ettől függetlenül ez két-három résznél így is megvolt, de például az évad átvezetésénél egyáltalán nem.)

Mindent összevetve Homeland bár nem a legtökéletesebb, de egy nagyon jó TV-sorozat, az évadban mindenképpen a legjobb. Aki szerette a 24-et, annak bátran tudom ajánlani, de az évad rövidsége miatt különösebb időpazarlás nélkül tehetünk vele egy próbát.

Frog - Rémálom az Elm utcában (2010)

 Mindig is bírtam a 80-as évek horrorjait, ebből adódóan a Rémálom az Elm utcában-t is, de szigorúan csak az első részét. Valami nagyon megfogott abban a filmben, talán Freddy elképesztően jó karaktere, vagy Englund ehhez társuló játéka.. nem tudom. Tehát az előjelek adottak voltak ahhoz, hogy érdekeljen a klasszikus 2010-es remakeje, azonban bár csak ne néztem volna meg..

A történet kvázi előzménysztoriként próbál helytállni, meg ismerjük Freddy Kruger első áldozatait, és múltját is. A sztori középpontjában egy főiskolai (vagy középiskolai?) társaság áll, amely tagjait rémálmokkal küszködnek. Álmaikban egy csíkos pulóveres, ujjai végén karmot viselő, összeégett arcú férfit látnak, aki később életükre tör, és alvás közben igencsak megnyirbálja a társaság jó néhány tagját. Két főhősünk, Nancy (Rooney Mara) és Quentin (Kyle Gallner) megpróbál fényt deríteni a rejtélyes férfi kilétére, és arra, mit akar tőlük. Azonban amit találnak, arra egyikük sem számított..

A filmet a mai napig elsőfilmes Samuel Bayer rendezte, aki ezelőtt a produktum előtt csak videóklippeket dirigált. Ez meg is látszik a filmen, ugyanis olyan mértékű rendezői dilettantizmus lelhető fel benne, hogy az a pofátlanság határait súrolja. A forgatókönyv sem ér egy lyukas garast sem, ugyanis a Wesley Strick és Eric Heisserer által jegyzett szkript annyira kapkodó, és olyan sokat akar magából kihozni, hogy végül az ellenkezőjét érik el, és teljesen suta, idióta történetvezetést kapunk, amely tele van fekete foltokkal azonban üresjáratok szerencsére nincsenek.

Azonban egy slasherben (már ha ez az) nem is ezek a legfontosabb tényezők, hanem maga a gyilkos, jelen esetünkben Freddy, aki talán a legnagyobb gyenge pontja a filmnek. A korábbi nagyszerű karakter lebutított mását próbálják átadni, amely Jackie Earle Haley színészi játékával, az elképesztően irritáló beszólásaival, és a rendkívül ízléstelen maszkkal kiegészülve bazári bohóccá változik. Mondanom sem kell , hogy rendkívül pofátlan volt ennyire idiótára csinálni a korábbi filmek legendáját..

Főhőseink nagy része is felületes, egyikőjüknek sem tudtam szurkolni, főleg úgy nem, hogy a stáb szűksége ellenére olyan gyorsan hullanak az emberek, mint a Fűrész széria utolsó két filmjében. Ez egy újabb szög a film amúgy is jól lezárt koporsójában.

Azonban egy-két pozitív fellelhető azért: például a nagyszerű fényképezés elismerésre méltó, tényleg szép színezést kapunk, ami sajnos az utolsó horror hangulati szikrát is kiöli a filmből. A zenék és a film tempója is kielégítő, az biztos, hogy unatkozni nem lehet rajta.

Összességében a film egy iszonyú suta próbálkozás a Rémálom franchise újraélesztésére, amely önálló filmként akár még szórakoztató is lehetne. Azonban a film pörgőssége és a szép fényképezés ellenére Freddy "karaktere" és a színészi játékok gyengesége (talán a két főszereplő volt csak minimálisan elfogadható) abszolút megássa a sírt a filmnek, amelybe végül a lezárás dönti az alkotást, amely annyira sz@r, hogy csak mosolyogni tudtam rajta.