Villámkritikák #5

 Elkezdem a blogolás érdemi részét, kezdem két általam igen kedvelt filmmel. Ars poeticámhoz illően kevésbé ismert filmeknek tűnnek ezek, de remélem nem fog egyik sem csalódást okozni.

A nyakörv/Danny the dog (2005)

 
Az akciófilmekkel szemben mindig szkeptikus vagyok. Sajnos többségük a látványa, robbantásra stb.-re fekteti a hangsúlyt, rendszerint kevés, vagy egyáltalán hiányzik az emberi érzés a filmekből.

Ebben a filmben valamilyen szinten megtalálták az összhangot, nem kisebb színészek játsszák a fő szerepeket, mint Jat Li és Morgan Freeman. A film alaptörténete egyszerű: Bart, az uzsorás rabszolga sorban tart egy távol-keleti fiút, akit Danny-nak nevez. Őt használja fel üzlete sikeréért, először behajtóként dolgoztatja, majd illegális ketrecharcokra nevezi be a fiút. Danny sorsa a kutyákéval egyenlő, egy nyakörvet tesz rá, és ezzel tudja teljesen irányítani a fiút. Valóságos gyilkológéppé válna a kissé ügyefogyott gyerek, de hirtelen megszökik. A szomszédos lakásban élő családnál talál menedéket. Természetesen egykori gazdája mindent megtesz, hogy visszaszerezze.

Szeretet, düh, vágy, gyilkosság vegyül a filmben, magával tudja ragadni a nézőt teljesen a 142 perces időtartama alatt.

 Farkasok völgye: Irak/Valley of Wolves: Iraq (2006)

http://c3884.r84.cf2.rackcdn.com/5740896.jpeg

 Már csak az Isten tudja, hogy honnan bukkantam rá erre a filmre. Talán valamilyen fórumon olvastam róla, de mindenesetre isteni szerencse volt, hogy rábukkantam.

Török film az iraki háborúról, elég keménynek tűnik, az is. Politika, vallás, ideológiák ütközése van jelen a filmben végig. Sok helyen betiltott, ami nem meglepő a feszegetett téma miatt.

Sokan, sok helyen vitatkoztak már a filmről, ez helyén való. Sokan politikai nézetekhez kötötték az értelmezését, mások a kultúrák ellentétét látták benne, megint mások Amerika-ellenes kampányt véltek felfedezni a filmben.

Ami tény: 2003. július 4-én amerikai katonák a török szövetséges táborból katonákat hurcoltak el, szám szerint 11-et.

Ezt a témát dolgozza fel a rendező, bele szőve pár érdekes kérdést. Törökök, kurdok, irakiak, amerikaik feszülnek egymásnak ezen a kényes területen.Tipikusan olyan film, amelyben egy adott háború nem az amerikai hadsereg szempontjából van bemutatva, hanem épp az ellenség válik hőssé.

Érdekes film, ajánlott a megnézése. A konklúziót pedig mindenki egyénileg levonhatja.

Címkék: villámkritika 

Helló, Perfect Insanity!

No, itt volnék!

Blogolni jöttem, bár nem tudom hogyan kell azt a mesterséget űzni. Remélem pár év múlva elérem a jó kezdők szintjét, igyekszem mindenesetre.

Illik bemutatkozni is. Blogger nevem jumoer. Aki rájön az értelmére, vagy miértjére, azt meghívom egy kör mitfizetsz-re. Valódi nevem nem lényeges, úgy sem érdekel senkit szerintem.

Elsősorban filmekről szeretnék írni, méghozzá olyanokról, melyek nem nagyon ismertek széles körben, még is nagyszerű filmélményt kínál a moziba járó közönségnek. Ígérem, nem fogok többé áthúzós technikát alkalmazni... 

A bejegyzéseim hosszúsága egyelőre nem lesz hosszú: egyrészt, nem tudok sokat egy adott témát boncolgatni, másrészt úgy érzem, hogy jobban meg lehet ragadni a figyelmet, rövid, lényegre törő  ajánlásokkal.

Messze áll tőle, a filmek kritikai megközelítése, még távolabb az értékelése. Egyszerű film kedvelő emberke vagyok, aki a film végén eldönti, hogy jó volt az adott darab vagy sem. Nem figyelek a karakterfejlődésre, a technikákra, lélekábrázolásokra és egyéb szakmai dolgokra. Számomra az összhatás visz mindent, akkor tisztul a film minden egyes mozzanata, hibája, erőssége.

Bejegyzéseim ajánló jellegűek lesznek, személyes tapasztalatomat osztom meg az olvasókkal.

Előljáróban ennyit, 10 perc múlva jön az első ajánlásom, villámkritikám.

Jó olvasást, jó filmezést, kellemes napot mindenkinek!

I think this is the beginning of a beautiful friendship

Címkék: intro 

Villámkritikák #4

Kicsit hosszabb kihagyásom után ma 2 újabb villámkritikával jelentkezem, a közeljövőben pedig egy teljes értékű írást is publikálok majd.

Az utóbbi években a jó sci-fi ritka, mint a fehér holló. Kis túlzással élve a zsáner felhígult, ötlettelenebbnél ötlettelenebb alkotások kerülnek ki Hollywood futószalagjairól. Mint korábban a romantikus műfajnál, ezúttal itt is a közelmúlt néhány kivételesen jó műfajbeli alkotását hoztam el nektek.

Hold/Moon (2009)

http://creideiki.sfblogs.net/files/2010/03/moon-movie-poster.jpg

Duncan Jones első munkája, a Hold 2009-ben került a mozikba, az akkor már igencsak befutott Sam Rockwell főszereplésében. A cselekmény nagy részében csak őt láthatjuk, és a legtöbb időt a címszereplő égitesten fogjuk eltölteni. Azonban az egy helyszínes kialakítás ellenére egy abszolút pörgős, és nem utolsó sorban egyedi sci-fit kapunk, amely több stílusból is átemel részleteket, így vegyítve kapunk thriller, és karakter dráma elemeket is. Ezek mellett a történet is kiemelkedő, rendkívül érdekfeszítő, és végig pörgős marad, a helyszín szépen kidolgozott, a korábban említett Rockwell pedig elképesztő alakításával , és nagyszerűen megírt karakterével veszi ki a részét a film végső, nagyot szóló sikerérből, amely a mai napig töretlenül tart. Ezek mellett a sokak által említett zenéi , amelyek Clint Mansell közreműködésével kerültek a filmbe már csak fokozzák az amúgy is epikus hangulatot. (Amúgy az állomáson életét tengető robot, GERTY hangját Kevin Spacey kölcsönözte, sajnos csak magyarul volt módomban megnézni a filmet, így az Ő "teljesítményéről nem tudok érdemi infókkal szolgálni. Mindenesetre a robot rendkívül szimpatikus volt.)

Forráskód/Source Code (2011)

http://sorozatportal.neobase.hu/sites/sorozatportal.hu/files/users/A-fraid/Source%20Code%20Movie%20Poster.jpg

Minő véletlenség, hogy a második alanyomat is Jones rendezte. A forráskód anno egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésem, bevallom őszintén, a trailer és Gyllenhaal ottléte sem győzött meg. Azonban ennél nagyobb meglepetés ért, amikor lepörgött a stáblista, és rájöttem, hogy ez egy iszonyat jó alkotás. A történet, mint a Moon esetében itt is egyedi, és egy karakterre van kihegyezve. Ez komoly bukópontja lehet egy filmnek, ha az adott jellem, esetleg a színész antipatikus. Azonban ez nem így van, hiszen  Gyllenhaal, és az általa megformált százados is elképesztő szimpatikus. A történet rendkívül pörgős, egy pillanatra sem ül le, és észveszejtően "részletgazdag" (aki látta a filmet, tudja miért tettem idézőjelbe) a Ben Ripley által jegyzett szkript is. Gyllenhaal mellet csak asszisztál két női szereplőnk, Vera Farmiga, és Michelle Monaghan, akik bármennyire is jók, kissé alulmaradnak a központban lévő színésztől. Ezek mellett (vagy inkább ezekkel együtt) a Forráskód könnyen emészthető, jól eltalált hangulatú sci-fi - thriller kombó lett, amely a székhez szögez, és izgalommal tart a közel kétórás játékideje alatt.

Összességében elmondhatom, hogy mindkét filmet nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek. A Moon kissé művészibb, lassabb és sztoikusabb, a Forráskód pedig érzelmes, mégis rendkívül izgalmas mű, azonban emellett Hollywood is jobban érződik rajta.

Címkék: villámkritika 

Könyv kontra film #3: Edgar Rice Burroughs - A Mars hercegnője/John Carter

Azt hiszem az elmúlt hetek filmhíreit figyelve keresve sem találhattam volna jobb alanyt egy könyv-film összehasonlításának, így Gabentől elorozva az ötletet pár nap leforgása alatt elolvastam Burroughs klasszikusát, valamint megnéztem a belőle készült produkciót.

A történetet nem bontanám ketté, mivel (bár jelentős eltérések vannak a két mű között) az alaphelyzet nem tér el egyikben sem:

John Carter egy amerikai polgárháborús veterán, az összes G.I. Joe, Captain America stb. ősapja, szóval az USA teljes tesztoszteronjának megtestesítője. Aranyásás közben akad bele egy barlangba, ami a Marsra teleportálja. Itt fut össze először zöld, négy kezű tharkokkal (nekik köszönhetően jött létre a zöld marslakó sztereotípia), majd belefolyik egy humanoid faj két államának (Zodanga és Hélium) háborújába. Ebben személyes okok is motiválják, hiszen beleszeret Hélium hercegnőjébe, Dejah Thorisba.

A könyv:

Az író a 19.sz fordulóján elvárt történethitelesítő rész után (miszerint Carter a nagybátyja, és az ő naplóját közli le) rögtön belecsap a lecsóba, és a 15. oldal környékén már a Marson is vagyunk. (Tehát sok mindent nem tudunk meg főhősünk múltjáról). Az így megmaradt terjedelmet pedig arra használja ki, hogy részletesen bemutassa elsősorban a tharkok világát. Mindenképpen pozitívum tehát a világ körültekintő és eredeti kidolgozása, ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, sci-fi létére meglehetősen kevés újítás van benne, így néhol kissé egy steampunk fantasyra emlékeztet az egész (erre majd a filmnél visszatérek). Valamint azt is meg kell említeni, hogy a szerző meglehetősen rosszul bánik az izgalmasnak szánt, akciódús részekkel, nem egyszer pár szóval lerendezi őket, ahelyett, hogy fejezetekre a székünkbe szögezne. Ennek ellenére mégis megvan az a feszültség és a hangulat, ami egyedivé és élvezetessé teszi a könyvet, tehát bár a maga nemében korszakalkotónak számított, korántsem tökéletes.

A film:

Itt megpróbáltak valami háttérsztorit alkotni főhősünknek, több-kevesebb sikerrel, valamint még nagyobb hangsúly kapott az író: na persze nehogy azt higgyük, hogy a forgatókönyv megírásánál vették volna figyelembe, hanem mint fontos karakter jelenik meg a vásznon a könyvnél említett keretben. A szkriptnél viszont tényleg jelentéktelenebbnek számított, kettős érzéseket váltva ki belőlem: a Stanton és társai által összehozott történet ugyanis sokkal kreatívabb és érdekesebb bizonyos aspektusaiban (ezek elsősorban a látványvilághoz tartoznak), és maga az adaptáció is jól sikerül. Viszont az egészet ráhúzták egy ezerszer megalkotott kalandfilmes sablonra, gondolok itt a párbeszédekre, valamint szinte az összes fordulatra. A karakterek és a motivációk részletessége is elveszik valahol ebben a átlagosságban. Ezen felül az egész történetet egy olyan alapra helyezték, ami teljesen indokolatlan volt az első könyv szempontjából, és (mint az utóbbi percekben kiderült) számomra hatalmas spoiler is volt a további részekből.

Viszont ha már a látványvilág említve lett, nekem kifejezetten tetszett a rendezés, néhány hátborzongatóan jól megkomponált jelenetet is láthattunk. Michael Giacchino korábbi munkásságához hasonlóan ismét egy hihetetlenül jellegtelen, de a filmmel jól együttműködő zenét tett le az asztalra. Bár nevek kicserélésével akár írhattam volna az Avatar kritikáját is, Cameron egy dologban felülmúlta Stantont: a kék űrlények hiába voltak egy ugyanolyan sablonos és vizuálisan bámulatos történet részei, a John Carterből egy fájdalmas üresség árad, amit a két mondatban beleerőltetett (egyébként az Avataréhoz kísértetiesen hasonló) tanulság sem tud enyhíteni. (Amin még szintén nehezen tettem túl magam, hogy egy olyan filmet, amit egy minden tekintetben korszakalkotónak számító író művéből hoztak össze, képesek voltak Steve Jobsnak és az ő inspirációjának ajánlani...)

Összegzés:

Könyv:

-remek hangulatteremtés és eredetien kidolgozott világ

-nincsen elég sci-fi elem és nem mindig izgalmas, amikor kellene

Film:

-látványosabb és ötletesebb (és ennek ellenére vállalható a blockbuster-tendenciával ellentétben)

-sablonos, felületes és üres (és spoilerezik)

Győztes: Sokan fogják mondani, hogy előre borítékolható volt, de korántsem ennyire egyértelmű a dolog. Ha Stanton-Andrew-Chabon hármas az egyébként remek látvány helyett kicsit többet gondolkodik mondjuk a párbeszédeken, vagy csak átemelik a tharkok megrázó embertelenségét a könyvből, egy sokkal értelmesebb alkotás tehettek volna le az asztalra, de így Burroughs még száz év távlatából is lenyomja őket. Közel járt, de ez a kör ismét a könyvé.

Címkék: könyv vs film 

Bábel by danialves

 Ezen kritika témája Alejando Gonzalez Inarritu 2007-es filmje lesz, amely méltán kapott rengeteg Oscar-jelölést, de hasonlóan méltán nem váltotta díjakra azokat.

A film alapötlete rengeteg párhuzamot mutat Paul Haggis Crash (Ütközések) c. művel, amely egy évvel korábban a zsűri döntése alapján a legjobb film és a legjobb forgatókönyv díját is elvihette. Itt is adott 4 teljesen különböző világ és történet, eltérő karakterekkel, amelyek végül történetileg és mondanivaló szempontjából is összekapcsolódnak: két marokkói fiú, akik éppen a felnőtté válás problémáival és a szokásos testvérharcokkal küzdenek, egy amerikai pár, akik pont Marokkóba utaznak kiheverni kisbabájuk elvesztését, valamint otthon maradt másik két gyermekük, akire mexikói házvezetőnőjük vigyáz. Rajtuk kívül még szerepet kap egy süketnéma japán lány, aki saját szexualitásának problémájával kerül szembe.

Ahogy látható, már maga a szinopszis is olyan, mintha egy randomgenerátorral rakták volna össze (pedig a film végére kiderül, hogy nem így van), de pont ez a változatosság az, ami életben tartja a történetet. Ugyanis a film során kevésbé a történetiségre helyeződik a hangsúly, a rendező inkább életképekkel próbál operálni. Ezt az alapötlet egész sokáig elviszi a hátán, de a 2 és fél órás játékidő végére már kezd fárasztóvá válni, mivel ez a szerkesztésmód egyben nagyon lassítja is a történet folyását, ami alaphelyzetben előadható lenne egy 100-110 perces időtartam alatt. Ugyanakkor azt sem vitatható el, hogy a rendezés kétségkívül remek és minden lehetséges eszközt kihasznál.

Bár a színészek között nem találunk (a hollywoodi filmgyártás számára) ismert neveket a Brad Pitt - Cate Blanchett pároson kívül, rengeteg hibátlan alakítást láthatunk. Itt különösen a süketnéma lányt játszó Rinko Kikuchi-t tudom kiemelni, de a többiek se maradnak el sokkal mögötte. A filmzene is kiválóan működik együtt a rendezéssel, nem véletlenül ez volt az egyetlen Oscar-jelölés, amit sikerült díjra is váltani.

Végső soron azt kell, hogy mondjam, a Bábel egy jól megrendezett és hangulatos film, de feleslegesen hosszú és lassú, ami sokat elvesz a hatásából, ráadásul az Ütközésekkel mutatott párhuzam miatt már maga az ötlet sem hordoz magában sok újdonságot.

Címkék: írásos elemzések 

Review rovat: Az Erő Krónikája (Chronicle) by Gaben

Bocs a késésért. Már néhány napja meg kellett volna csinálnom, de csak most sikerült betegeskedésemből felépülnöm.
A "Köny kontra Film" legújabb része pedig hétvégén kikerül :) valószínűleg egy hetet csúszni fog :(

Címkék: review rovat 

Update..

Sziasztok, ma egy rövid bejelentést hoztam el nektek, mégpedig azt, hogy a kimerültségem miatt most egy ideig nem fogok posztolni. A többiek remélem tartják a frontot majd.



A kulcsfigura (The Lookout) by danialves

A kulcsfigura Scott Frank első és egyetlen rendezése, aki ugyanakkor forgatókönyvíróként olyan filmeket jegyzett, mint a Különvélemény valamint A Főnix útja. Azonban bármennyire is sikeres filmek voltak a fentiek, mégis ezt a művet tartom legnagyobb alkotásának.

Chris Pratt (Joseph Gordon-Levitt) egy balesetnek köszönhetően különböző mentális problémákkal küzd, mint például memóriazavarok, vagy a feladatok listaszerű végiggondolása, éppen mindennapi életében világtalan lakótársa, Lewis (Jeff Daniels) van segítségére. Chris sérülése miatt éppen ezért nem tud komolyabb munkát vállalni, mint egy vidéki bank éjszakai takarítása, bár nagyon szívesen végezné itt a pénztárosi teendőket. Viszont ez lesz az a pozíció ami miatt hirtelen nagyon érdekessé válik néhány zűrös helyi alak számára.

A film egy tökéletesen kidolgozott karakterdráma. A történet sok helyen kiszámítható, és nem túl különleges, de ami mégis a tucatáru fölé emeli, az az, hogy főszereplő jelleme, az egyes párbeszédek és összefüggések remekül ki vannak dolgozva. Magának a filmnek a zsenialitása abban rejlik, hogy kellően realisztikus lett. Bár lehet, hogy a történetvezetésben előfordulnak klisék, azonban főhős motivációival ezek kiválóan meg vannak indokolva és ettől válik teljesen hitelessé az egész. Ezzel az alkotással kapcsolatban nem fog elhangzani olyan, hogy "Nem értem, ezt miért tette" vagy "Ez teljesen irreális döntés volt". Emellett minden egyes mondat nagyon a helyén van, szinte nincs is felesleges rész a szövegkönyvben.

A rendező mindent megtesz azért, hogy a film egésze hatásos legyen, ebben a zeneszerző James Newton Howard (aki Az ördög ügyvédjétől A sötét lovagig több, mint 100 filmet jegyez), illetve a főszereplő Gordon-Levitt van segítségére. Utóbbi, bár könnyen lehet, hogy nem fog Johnny Depp-féle karakterekkel legendássá válni, ismét megmutatja, hogy átlagos emberek eljátszásában kiváló (ld. még 50/50), de rajta kívül a stáb többi tagjára sem lehet panasz.

A kulcsfigurából tehát maximálisan kihozták azt, amit a lehetőségek nyújtottak, ami ritkaság a mai filmvilágban. Bár nem egy korszakalkotó mű, a saját lehetőségein belül tökéletesen meg van valósítva, ebből kifolyólag bátran tudom ajánlani mindenkinek ezt a méltatlanul elfeledett alkotást.

Címkék: írásos elemzések