Trancsírák (Tucker and Dale vs the Evil, 2010)- by Power
Sziasztok! Eredetileg egy élménybeszámolót terveztem volna, amit az Erő krónikája videómnál be is ígértem, azonban az utolsó pillanatban meggondolva magam úgy döntöttem, hogy inkább egy írásos kritikával jelentkezem. Nos akkor lássuk mitől is olyan is jó szerintem az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb horror-vígjátéka, ami az én megítélésem szerint simán kenterbe ver olyan mozikat, mint a Horrorra akadva, a Haláli hullák hajnala, vagy éppen a Zombieland.
A film lényegében úgy indít, mint akármelyik B-kategóriás slasher: egy seregnyi tinédzserből álló baráti társaság elhatározza magát, hogy lemennek egy jó kis tóparti kempingezésre. Azonban két főszereplő főhősünknek, Tucker-nek (Alan Tudyk) és Dale-nek (Tyler Labine) szintén a tó mellett akad dolguk, hiszen a nyaralójukra igencsak ráfér egy kis felújítás, amit ők egy kis baráti horgászattal és sörözgetéssel kötnek össze. Egyszer csak hirtelen baleset történik: a fiatal társaság egyik igencsak szemrevaló hölgy tagja az éjszakai fürdőzés alkalmával megcsúszik egy sziklán, melynek következtében elalélt állapotban merül a víz alá. Lévén, hogy a lány barátai közül senki sem látta az esetet, ezért a két pecázó férfinak kell kimenteniük. El is viszik a nyaralójukba, hogy ott ápolják. A mentőakciót viszont a kamaszok csoportja hadüzenetként kódolja, ezért felfegyverkezve közelítik meg a két rettegett pasas hétvégi házikóját.
Mi mással is kezdhetném ezt az elemzést, minthogy a két műfaj keveredéséről írjak? Emelem kalapom a készítők előtt, hiszen egy olyan szintű balansszal, egy olyan gondosan kiépített aranyközépúttal szabnak gátat a horror és a komédia között, hogy az valami elképesztően pazar. Egyik sem nyomja el a másikat; a nagyszerűre sikeredett véres jelenetek mellett a zseniális poénok és szituációk biztosítják a kifogástalan hangulatot, amikhez természetesen hozzájárulnak a szintén jó érzékkel kiválasztott betétdalok is.
A színészi játékok terén nem találunk semmi kiemelkedőt, amit kellett azt hozták a stáb tagjai. A karakterek viszont frenetikusan jól lettek megírva. A jámbor lelkű, de ijesztő külsejű párosunktól kezdve a komplex összeesküvés-elmélet szövésre hajlamos, ámde roppant gyáva fiatalokig. Egyszerűen annyira szerethetően hülyék a szereplők, hogy sohasem lehet benne biztos a néző, hogy éppen mi fog történni. Voltaképpen az egész film a félreértésekre, a külső alapján való jogtalan megítélésre és a véletlenek sorozatára épül, mindezt egy nagyon eredeti köntösbe bújtatva. Bravó, Eli Craig! (Akinek ez az első igazi rendezése, aki emellett a forgatókönyv ötletgazdája is.)
Valami mégis visszahúz attól, hogy egy perfekt alkotásnak tudjam be a Trancsírákat. Konkrét precedensekkel ezt nem tudnám prezentálni, majd érezni fogja mindenki, aki megnézi. Igazából több apró hibácskából tevődik össze egy kis egész. De ez az én szememben nem változtat azon a tényen, hogy ez egy szenzációs darab. Tipikusan az a film, amely elfeledteti minden gondodat, hagyja hogy hátradőlj és élvezd.
Tiszta szívből ajánlom mindenkinek megnézésre a Trancsírákat, mert kellően izgalmas, humoros és véres. És attól függetlenül, hogy sajnos meglehetősen rövid, veszettül szórakoztató és hangulatos.
Címkék: írásos elemzésekA bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
