Star Weekend: Darren Aronofsky - A pankrátor

Napjainkra már szinte mindenféle sportágat feldolgoztak a filmvásznon, ezért volt aztán érdekes egy pankrációval foglalkozó filmet látni (már amennyire ez sportnak számít). Azonban természetesen a rendező neve a biztosíték arra, hogy nem egy szokványos filmről van szó. 

Randy Robinson (Mickey Rourke) 20 éve még hatalmas sztár volt, azonban mára teljesen lecsúszott.  Csak városi szintű meccseken szerepel, ebből azonban még a lakókocsija bérletét sem tudja kifizetni, így mellékkeresetként részmunkaidőben dolgozik egy áruházban, illetve gyógyszereket és testépítőszereket árul ismerőseinek. Lánya évek óta nem is akar hallani felőle, így egyetlen emberi kapcsolata a sztriptíztáncosnő Cassidy (Marisa Tomei) marad, akinek rendszeres vendége. Randy nehezen tudja elfogadni, hogy az ideje már lejárt, így amikor egyik legnagyobb meccsének visszavágójára kérik fel, igent mond, azonban egy szívroham miatt az orvosok eltiltják a pankrációtól.

Mint írtam, A pankrátor nem szokásos sportfilm. Maguk a meccsek alig kapnak szerepet vásznon, ugyanis a fő küzdelem Randy lelkében zajlik, aki egyszerre szenved attól, hogy embertársai közül már csak a szurkolóknak számít, és mint egy tipikus Aronofsky-film szereplője, ő is egy önpusztító drogba hajszolja magát, a pankrációba. Mickey Rourke remekül alakítja a karaktert, talán mert párhuzamot vonhatott saját karrierjével is, és hozzá hasonlóan Marisa Tomei és Evan Rachel Wood is kiváló. A rendező ismét élen jár abban, hogy a lehető legkevesebb szöveggel, csak a képek használatával a lehető legtöbbet mondja. A zenénél most Clint Mansell nem alkotott nagyon különlegeset, de jó munkát végzett.

A forgatókönyv megírásában most a rendező kivételesen nem vett részt, és számomra az egyetlen negatívum. Bár a szkript is nagyon jó, egyszerűen nem engedett közel a karakterhez, így kisebb hatással bírt rám, mint Aronofsky bármelyik másik műve. A film közepén volt egy olyan érzésem, hogy ha a történet esetleg rossz véget érne a főszereplő számára, egyszerűen nem tudna megérinteni.

Ennek ellenére viszont A pankrátor is egy különleges és jó alkotás lett, sokkal jobb, mint egy tipikus hollywoodi film, nálam viszont nem érhet fel a rendező többi művéhez. Ezekkel a sorokkal zárom Star Weekendet, remélem tetszett és sikerült egy kiváló rendezőt közelebb hoznom hozzátok!

Frog - Shame - A szégyentelen

A Shame a tavalyi év legjobban várt filmje volt nálam, azonban Steve McQueen remekműve csak idén debütált kis hazánkban. Viszont az eddigi várakozás maradandóan megérte , hiszen az alkotás annyira magával ragadó, hogy nehéz szavakba önteni.. mindenesetre megpróbálom.

Brandon (Michael Fassbender) harmincas évei elején járó, kiüresedett életű férfi, aki a szexuális betegségének alárendelve éli mindennapjait. Netes pornót néz, maszturbál a zuhany alatt, vagy éppen leendő "áldozatát" stíröli a metró kocsiban. Azonban megszokott életvitelébe porszem csúszik, hiszen hívatlanul megjelenik húga Sissy (Carey Mulligan), aki fenekestül felforgatja főhősünk mindennapjait.

A Shame nem véletlenül került a legmagasabb besorolással a magyar mozikba, hiszen rendkívül naturalista és nem mellőzi a szexualitást, és a meztelenkedést sem. Azonban valószínűleg az is közrejátszott, hogy a film baromi jól adja át Brandon kiüresedett életét, végig kilátástalan, és (bármennyire is furán hangzik) sajnálni való.

A film magjaként a testvérpár egymáshoz viszonyulása szolgál. Sissy és Brandon két külön személyiség, előbbi szeretethiányban szenved, és könnyen képes érzelmi túlzásokba menni, a bátyus pedig tulajdonképpen képtelen bármilyen őszinte érzést kimutatni, gyakorlatilag szociopata. A rendező nagyon jól adja át a két főszereplőnk viszonyát, rendkívül átérezhető, és végig kétségek között tartó szál ez, amely előzményeit nem tudhatjuk, csak sejthetjük, történt valami főszereplőink múltjában, amitől ilyen szélsőségesek lettek.

A technikai részleg is kifogásolhatatlan, a rendkívül szép, főleg szürkékkel, és elfojtott színekkel operáló fényképezés elképesztő hatást ad, amerre csak tetőz a gyakran egy snittet alkalmazó, sokszor csak az arcok érzéseire fókuszáló operatőri munka is, amely bámulatba ejtő.

Azonban a film legfőbb érdeme nem a "cenzúrázatlan" erotika, vagy valamilyen hasonló dolog, hanem a hihetetlenül jól eltalált forgatókönyv. A Steve McQueen és az Abi Morgan által megírt szkript egyszerűen fantasztikus, minden elhangzott mondatban, megtörtént cselekményben, és az összes apróságban érezhető az a gyomorforgató feszültség, ami a 100 perces játékidő alatt uralja a vásznat.

Ezek mellet a színészi játékokat emelném ki, amelyek számomra hibátlanok voltak. Michael Fassbenderben minden filmje után pozitívan kell csalódnom, hiszen az első két alakítása (Jonah Hex, Eden Lake) után folyamatosan felülmúlja magát, amely teljesítmény most ért a csúcsára. Fassbender tökéletes, mégpedig azért, mert annyira őszintén alakítja a szexuális ragadozót, hogy elképesztő volt. Mellette csak asszisztál az amúgy nagyon tehetséges Carey Mulligan, aki ugyan szintén baromi jó, de érdemei elmaradnak férfi főszereplőnk mellett. A zenék is elképesztőek, régen hallottam már ennyire jól megkomponált, művészi dallamokat.

A Shame a tavalyi év legjobb filmje. Ezt kimerem úgy jelenteni, hogy a Melankólián kívül az összes fontos alkotást láttam az elmúlt esztendőből. Az Oscar döntői újra megmutatták, mennyire szánalmasan képesek teljesíteni, hiszen a film egyetlen egy jelölést nem kapott.. Azonban ennek ellenére A szégyentelen egy piszok jól eltalált, végig nyomasztó alkotás, amely ráül az ember idegeire, és a miértek válaszának keresése közben csak arra tudunk gondolni, hogy sikerült ennyire  piszok jól eltalálni a film végső, katartikus beteljesülését.

Star Weekend: Darren Aronofsky - Rekviem egy álomért

 Első filmje után most következzen az az alkotás, amely meghozta a rendezőnek az átütő sikert.

A Rekviem egy álomért négy ember függőségét mutatja be: Sara Golfarb (Ellen Burstyn), a fia, Harry (Jared Leto) az ő barátnője (Jennifer Connelly) és egy barátja (Marlon Wayans) mindennapjaiba pillanthatunk be. Utóbbi három kisstílű drogos, akiknek sokszor csak úgy futja a szerre, hogy Harry az anyja TV-jét beadja a zaciba. Sara függősége nem egyértelmű az elején, és valódi lényegét csak az utolsó képkockákon látjuk meg.

Történet csak minimálisan van a filmben tényszerűen leírható események formájában, ugyanis Aronofsky most is a szereplők belső változásait tette meg a film fő mozgatórugójává, tulajdonképpen egyenként bemutatva, hogyan emészti fel az addikció emberi mivoltukat. Ebben a színészek hatalmas segítségére vannak, és bár egyáltalán nem számítottam rá, Burstyn teljesen ellopja a show-t a többi szereplőtől, mind a történetszál hangsúlyosságát, mind az alakítás színvonalát tekintve. A többiekre sem lehet különösebb panasz, de egyértelműen jobban élveztem a Sara Goldfarb-bal foglalkozó jelenteket. Azonban ami még kiemelkedőbb az a rendezés. Aronofsky minden eszközt megragad, hogy egyedivé tegye a filmjét, és ez sikerül is neki. Itt fejleszti tökélyre a Pi-ben is próbálgatott ún. hip-hop montázst (az ismétlődő rutinok -pl. droghasználat - felvillanó képkockákkal való érzékeltetése), a drogos állapotot remekül jeleníti meg néhol különböző elmosódó hatásokkal, de például az a képsor is zseniális, amikor az egyik szereplő napját dolgozza fel úgy, hogy a kamera lassan úszik a díszlet előtt keresztbe, miközben a karakter körülbelül százszoros gyorsításban mozog benne. A vágás is megérdemel egy piros pontot, különösen az utolsó perc szerkesztése, ami szerintem a filmes világ egyik legjobb befejezése lett. A pontot az i-re pedig Clint Mansell teszi fel, aki megalkotta a világ egyik (méltán) leghíresebb filmzenéjét, ami a a főcímet vagy az utolsó percet szó szerint hátborzongatóvá teszi.

A Rekviem egy álomért minden kétséget kizárólag egy remek alkotás, nehezen tudnék benne hibát találni (talán az enyhén nyomasztó hangulat nem fog bejönni mindenkinek), úgyhogy kötelező darab mindenkinek.

Star Weekend: Darren Aronofsky - Pi

  A most következő hétvége alanya nem más lesz, mint az elmúlt évtized egyik legjobb rendezője, Darren Aronofsky. A kiválasztott filmeket kronológiai sorrendben fogom bemutatni, elsőnek jöjjön tehát 1998-as debütáló alkotása, a Pi.

Max Cohen (Sean Gullette) egy zseniális, de visszahúzódó matematikus, aki egy gyerekkora óta krónikus és gyógyíthatatlan fejfájással küzd. Minden percét kutatásnak szenteli, amellyel az egész világot szeretné leírni a matematika nyelvén. A gépe előtt ülve a tőzsde alakulását próbálja megjósolni, minimális szabadidejében pedig régi professzorához (Mark Margolis) jár át go-t játszani. Viszont ahogy egyre halad előre kutatásban, úgy érzi, valami nagy felfedezés küszöbén áll, és ezt egy cég folyamatos érdeklődése is bizonyítja.

A történet valahol a pszichológiai dráma és az izgalmas thriller határán egyensúlyozik, sokszor azonban mintha maga Aronofsky sem tudná eldönteni, melyik irányvonalat is akarja követni. A rejtélyek és az izgalmak adagolása csak a film elején és végén működik jól, és ekkor sem érződik túl hangsúlyosnak. Ugyanis inkább Max megszállottsága kerül a középpontba, azonban pont a fenti vonal miatt nem jut elég idő és figyelem a karakter pszichológiájára, bár még így is a lehető legjobban van tálalva ez a rész. Kétségkívül látszanak viszont már itt is Aronofsky érdemei, remekül jeleníti meg a főszereplő küzdelmét és belső változását. Ebben a színész Sean Gullette is segítségére van, aki bár nem vált nagy világsztárrá, ebben az alkotásban kiválóan alakít. Clint Mansell zenéje itt még meglehetősen disszonáns hangok sorozatából áll, ami nekem személy szerint nem jött be (érdekesség, hogy a zeneszerző is kapott egy pár másodpercet a vásznon). Negatívumként viszont azt is meg kell viszont említenem, hogy egy-két dolog számomra elég nehezen érthető volt, mivel a rendező erőteljesen támaszkodott a vizuális megjelenítésre (valamint elég sok hallucináció is van műben, amit nehéz elválasztani a valóságtól), viszont egy gyenge minőségű fekete-fehér filmen ez nagy öngól (és alapvetően jót tett volna a produkciónak egy nagyobb büdzsé, de ez nem Aronofsky-n múlott).

Összefoglalva, mint sok debütáló filmnél, itt sem tökéletes minden, de a rendezőnek kellő lehetőséget adott zsenije kibontakoztatására, ami már a következő művében csúcsra is érhetett. (Újabb érdekesség: Christopher Nolan első filmjét szintén 1998-ban, szintén fekete-fehérben készítette el, de mindketten 2000-ben futottak be igazán második alkotásukkal)

Rayman Multiplayer by PCVeterán

Hali!

Végre elkészültem legújabb játékbemutatómmal, kicsit nehézkes volt, mert a játék állandóan lefagyott, de itt van. Jó szórakozást hozzá! :)

Boldog születésnapot Frog!

 A Perfect Insanity népes családja nevében kívánunk a BOSS-nak, Frognak, nagyon boldog születésnapot!!! Huuray!

Villámkritikák #8

Újabb kritikacsokorral jelentkezem, ezúttal tematika nélkül.

Egy lányról / An Education (2009)

A második világháború után játszótó történet középpontja Jenny, a 16 éves lány, aki egy nála sokkal idősebb férfivel kezd plátói románcot. David megvalósítja minden álmát, eljutnak Párizsba, a lány boldognak érzi magát, azonban hamarosan rá kell jönnie, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A filmet anno nagy érdeklődéssel fogadtam, hiszen az alapkoncepció rendkívül érdekes, és a díjak sem kerülték el, így hát nem voltam meglepődve, amikor a stáblista lepörgésénél nyugtáztam, hogy egy baromi jó alkotással volt dolgom. A film rendkívül jól tálalja a főszereplő hölgy belső drámáját, a külvilág erre gyakorolt reakcióját, a konzervatív, karrierközpontú Angliát, és a románcot, amely mindkét főhősünkben nagy port kavar. A színészi játékokkal is meg voltam elégedve, hiszen az ekkor még szárnyait bontogató Carrey Mulligan vezetésével nagyszerű volt a stáb, talán csak Peter Sarsgaad tenyérbemászó fizimiskája csorbította ki a film érdemeit.

Trancsírák / Tucker & Dale vs Evil

A Trancsírák először több okból is taszított, hiszen az előzetes számomra erőltetett volt, az alapkoncepció, és a stáblista pedig finoman szólva sem győzött meg arról, hogy mindenképpen látnom kell. Azonban (főleg Power unszolására) elkezdtem nézni, és nem bántam meg, hiszen a film 90 perce hihetetlenül gyorsan elszállt. A forgatókönyv pörgős, és nagyszerű helyzetkomikumokat tartalmaz, főleg főhőseink bárdolatlan kinézetével kapcsolatban. Apropó főhősök; a karakterek nagyszerűek, mindenki a helyén van, azt utáljuk, és szeretjük, akit kell. A színészi játékok igazából semmi kiemelkedőt nem nyújtanak, talán csak a kék pólós főgenya (nem volt maradandó a neve) emelkedett ki e-téren. Összességében a film pozitív meglepetés volt, hiszen humoros, pörgős, és ezek mellett még rendkívül szerethető is, ajánlom mindenkinek.

Tükör/Szilánk / Broken (2008)

Hát hol is kezdjem? A film címe elképesztően szar, mi a fenének kell egy / jel bele? Mindegy, hagyjuk most ezt.. Szóval, a Broken egy 2008-ban megjelent, eléggé alul értékelt pszicho thriller, amelyben egy nő autóbaleset utáni szenvedéseit követhetjük nyomon. Főhősünket az a Lena Headley alakítja, aki jelenleg a Trónok harcában alkot nagyszerűt, az ármánykodó királynő szerepében, amúgy itt is jól hozza a karaktert. A film története felettéb érdekfeszítő, és végig kíváncsi voltam arra, mégis hogyan zárul, azonban elkövettek egy elképesztő nagy baklövést a készítők: A film végső csavara nem csak lopott, de baromi rosszul is van előadva, és visszagondolva a cselekmény többi elemére, logikátlan is. Ezeken kívül amúgy a film teljesen átlagos, néhol izgalmas, a fényképezése pedig nagyszerű. Mondhatnám hogy jó, de ettől a fránya logikai hülyeségtől nem tudok eltekinteni, így csak egy erős közepes.