Ismét eltelt egy hét, és én újra jelentkezem az írássorozatommal, amelyben az elmúlt tíz évben Oscar díjat nyert filmekről írom le a véleményemet, észrevételeimet. Ezúttal öt évet utazunk vissza az időben, tehát jöhet a 2006-os nyertes, az
Ütközések.
A Paul Haggis rendezte film helyszíne Los Angeles, az angyalok városa, ebben az esetben azonban nem az „angyali” fele kerül előtérbe, sokkal inkább a „sötétoldal”. Nem nevezhető klasszikus filmnek, hiszen egy átlag mozinak van egy története, ami a legtöbb esetben abból áll, hogy van egy kezdet és a végén egy befejezés. Ezáltal az egész story kerek és érthető lesz. Ebben az esetben erről szó sincs, a néző 24 óra történéseit láthatja, de a kezdet sem mondható megszokottnak és a végén sem érezheti azt, hogy egy teljes történetet láthatott. Ez nem is lenne gond, hogyha a film igazi mondanivalója átjönne. Egymástól teljesen független emberekkel ismerkedünk meg, teljesen más a társadalmi besoroltságuk, más a vallásuk és más kultúrához is tartoznak. Egyetlen egy dolog van, ami összeköti őket, a rasszizmus. Na és ezzel el is érkeztünk a film témájához, majdnem két órán keresztül szinte minden jelenetnek ez a fő mozgatórugója. Nincs olyan esemény, a szereplők nem csinálhatnak olyant, aminek a végén nem a rasszizmushoz jutnánk el. Ez a téma eléggé kényes, de ha filmszempontból nézzük, akkor nagyon is hálás, ha pedig hozzátesszük, hogy egy amerikai alkotásról van szó, akkor az egész még hatványozottabban igaz. Az előbb már pár gondolat erejéig foglalkoztam a szereplőkkel, még egy dolog van ami közös bennük, mindegyik a másikra mutogat, mindegyik megvan győződve róla, hogy az ő helyzete a legrosszabb, vele bánnak a legrosszabbul és az ő helyzete teljesen kilátástalan. Senki sem nyitja ki a szemét, és nem látja, hogy körülveszik olyan emberek, akinek hasonló a problémájuk és egy kis odafigyeléssel az egész sokkal egyszerűbb lenne, mindenki élete kicsit elviselhetőbb lenne. Néha az az érzésem volt, hogy Haggis átesett a ló túloldalára. Rengeteg a szereplő, velük sok minden történik, de ezáltal egyik szereplővel sem tud igazán azonosulni a néző, mert egyszerűen egyik karaktere sincs kidolgozva annyira, hogy érzéseket váltson ki a publikumból. Egyetlen egy karakter van, akinek esélye lenne kivívni ezt a bizonyos szimpátiát, de a végén benne is csalódnunk kell, őt is magával rántja a szenny, a mocsok, ami arra a helyre jellemző. Tipikusan az egy fecske nem csinál tavaszt című történet, az ő esete.
A cím láttán elgondolkodtam, hogy vajon milyen ütközésekről lehet szó. Hát bizony, az emberi konfliktusokra, a bűnözésre, rasszizmusra érti a rendező ezeket az ütközéseket. Egy rakás olyan embert ismerhetünk meg, aki teljesen belefáradt az életbe és már csak düh vezéreli tetteit. Azonban a film, mint nagyon sok esetben kicsit túlzó. Ahogy azok a filmek sem teljesen reálisak, amikor az amerikai csillogást és gazdagságot mutatják be, úgy az sem teljesen igaz, hogy az ottani embereket csak a rasszizmus vezérli. Persze mindkettőben van igazság, de az a sokat emlegetett és már tényleg közhelynek számító „arany középutat” itt sem ártott volna figyelembe venni. Vannak esetek amikor a kevesebb több, ez a kijelentés erre a filmre is nagyon igaz. Kapunk egy rakás szereplőt, akinek a gondjai mind a nyakunkba zúdul, ahelyett, hogy lenne szó csak pár emberi sorsról, de azt ismernénk meg jobban, ezáltal a drámai hatás is jóval hatásosabb lenne. Akad számos ellentét a filmben, de mivel, nem ismerjük igazán a szereplőket, egyik sem igazán hatásos. Talán kivétel a két rendőr közt fennálló viszály, Ryan és Hansen rendőrökről van szó. Itt legalább érezhető, hogy az egyik kicsit másabb, mint a másik. A néző ebben az esetben nem maradhat pártatlan, mert az egyik próbálkozik, szeretné, ha egy nagyon kicsivel jobbá, elviselhetőbbé tudná tenni a környezetét. Amikor megelégeli társának a mocskos húzásait, akkor is csak akadályokba ütközik, kicsit furcsa a szituáció, hiszen aki a jót akarja annak a nehezebb. Azért ilyennel találkozik bármelyikünk a mindennapjaiban is.
Ilyenkor szoktam általában górcső alá venni a színészeket. Lehet egy filmnek akármilyen jó a története, ha a színészek nem teszik hozzá azt a bizonyos pluszt, akkor az egész nem lesz olyan jó. Ebben a filmben jó néhány olyan karakter van, ami teljességgel felesleges, úgy érzem, hogy ezek mások elől vették el a teret és a lehetőséget, hogy kibontakozzanak. Itt van példának Brendan Fraser. Számomra elég nagy talány, hogy neki mi lett volna a szerepe? Értem ezt arra, hogy miáltal tehetett volna hozzá többet az egészhez. Itt nem Fraser-t akarom szidni, csak úgy érzem, hogy az ő karaktere teljesen felesleges. Nem beszélve a feleségéről, akit Sandra Bullock formál meg. Ő végig nagyon idegesítő, de minőségileg semmit sem tesz hozzá az egészhez, sőt jóval jobban jártunk volna, ha kimarad az egész filmből. Még van két olyan párosítás, amely kicsivel ugyan jobb és élvezhetőbb, mint a Bullock féle, de azokban sincs meg, a megfelelő háttér és mélyég, hogy igazán hatások legyenek. (Gondolok itt a két nyomozóra, a filmrendezőre és a feleségére)
Három olyan karakter és ezáltal színész van moziban, akit ki lehet emelni. A két rendőr, akikről, fentebb már tettem említést és a latin-amerikai lakatos. A két rendőr, mint a jég és a tűz. Matt Dillon (Ryan) egy rendkívül makacs, erőteljes jellem, akiről lerí a rasszizmus. Ahol csak lehet ezt hangoztatja is, legyen szó a munkájáról vagy akár valamilyen közügyek intézésénél. Azonban az ő karaktere az egyetlen, ahol tudjuk, hogy miből fakad ez az egész fajgyűlölet. Nála legalább megvan a magyarázat, nem az van, hogy „feka” gengszterek vagyunk, akik lopnak, ölnek, de ha valaki azt mondja, hogy „nigger”, akkor megsértődünk. Tehát nála valamilyen szinten érthető, hogy honnan ered az egész, de ettől még semmivel sem lesz szimpatikusabb, mint a két „feka” bajtársa. Azonban a végén történik valami, ami mégis naggyá teszi a nézők szemében. Képes megújulni és képes az egészen túl tenni magát, azért, hogy segítsen egy rászorulón.
Ott van a másik zsaru, a még tejfölösszájú Hansen rendőr (Ryan Phillippe), aki nagyon fiatal és ezáltal még nem fertőzte meg a mocsok sem, nem érti, hogy miért van ez a sok harag, amikor jóval egyszerűbben is meglehetne oldani a dolgokat. Phillipe és Dillon karaktere egymásnak a teljes ellentéte. Amíg előbbié pozitív irányba emelkedik a film előrehaladtával, az utóbbié negatív irányba süllyed le. A végén joggal teheti fel a néző magának a kérdést, hogy akkor melyik is a jobb? Az aki, majdnem végig ellenszenves volt, de mégis a legvégén megmutatja emberi nagyságát, vagy az aki, a történések túlnyomó részében úgy cselekszik, ahogy azt elvárhatjuk, de a végén csalódnunk kell benne.
Akit még kiemelnék, az Danel (Michael Pena). Ő az egyetlen aki végig tiszta marad, úgy is mondhatnánk, ha ő nem lenne, akkor a filmnek semmiféle realitása sem lenne. Vele is azért kicsit elment az egész egy irányba, de ha az összképet nézzük, akkor nagyon nagy szükség
Címkék:
az elmúlt tíz év oscar díjas filmjei 2000 2010
Carter (Morgan Freeman) autószerelő, látszólag egyhangúan tengeti mindennapjait. Azonban valami beárnyékolja az ő, és családja boldogságát. Carter rákkal küszködik. Az egyik nap romlik állapota, ezért kezelésre a kórházba szállítják. A kórteremben a dúsgazdag Edward (Jack Nicholson) lesz a szobatársa. Először közömbösek egymással kapcsolatban, de később sorsuk összefonódik. Közösen megírják a Bakancslistájukat, ami azokat a tetteket takarja, amelyeket még hátramaradt életükben el kell végezniük.
Max (Jamie Foxx) taxisofőr. Unalmas élete van, semmi extra nem történik vele. Nagy álma az, hogy egyszer limuzin kölcsönző üzletet nyisson. Egyik nap azonban egy különös ügyfél tűnik fel. Vincent (Tom Cruise) egy szürke alak. Látszólag nem látszik, különösnek. Azonban miután Max kiszállítja a kért helyre, egy hulla zuhan a taxira. Kiderül, hogy Vincent bérgyilkos, akinek azt a feladatot tűzték ki célul, hogy végezzen ki egy perben résztvevő tanúkat. Maxnak hallgatnia kell Vincentre, ha túl akarja élni ezt a "kalandot".
enei.
kapta.
Utolsó kommentek