Címkék » az_elmúlt_tíz_év_oscar_díjas_filmjei_2000_2010


05.2011.15.

JokerT

8 hozzászólás

Az elmúlt tíz év Oscar díjas filmjei: 2005-Millió dolláros bébi

 
Újra jelentkezem az elmúlt évtized Oscar díjas filmjeiről szóló sorozatommal. A mai „áldozat” a 2005-ben négy Oscart nyerő Millió dolláros bébi lesz. A filmet Clint Eastwood rendezte, és nem kisebb színészóriások játszanak benne, mint Morgan Freeman, Hillary Swank és maga rendező, Clint Eastwood. A színészeket és a rendezőt nézve, csak valami jó jöhet ki az egészből, gondolhatja a néző. Akkor kicsit nézzük meg, hogy egészen pontosan milyen is ez a mozi.
A történet eléggé lassan kezdődik, de mégsem lehet azt mondani, hogy az eleje unalmas lenne. Megismerhetjük a más idősödő és rengeteg nagy csatát megvívó Frankie Dunn-t (Clint Eastwood), aki egy boksz edzőterem tulajdonosa, sorstársával és egyben legjobb barátjával, Eddie Dupris-al (Morgan Freeman) a szívükön viselik a hely sorsát, mindent megtesznek, hogy kihozzák a legjobbat az általuk edzett fiatalokból. Közben Maggie Fitzgerard ( Hilary Swank) is feltűnik. Ő tökéletes példája a 30’as évei elején járó, életét végig dolgozó, ám semmire sem jutó ír nőnek. Egyetlen dolog van amiben különbözik, és pedig, hogy van benne egy nagyon erős, és senki által meg nem rendíthető hit és akarat. Ennek az akaratnak köszönheti, hogy Frankie végül elvállalja, hogy ezentúl felkészítse. Ez nem ment olyan könnyen, hiszen az öregedő, zsimbes edző sokáig hallani sem akart a lányról. Ennek oka egyszerű, „ő lány” és Frankie lányokat nem edz. Gondolta ő, de aztán valami arra késztette, hogy mégis edzen egy lányt. Innentől kezdve az események kissé felgyorsulnak, jönnek sorra a győzelmek, úgy tűnik, hogy Maggie-t senki sem tudja megállítani. Itt megemlíteném, hogy Hilary Swank egész jól megtanult bokszolni, ami köszönhetően a bokszjelenetek jóval hitelesebbek. Aztán egyszer csak létrejön a nagy meccs, amire Maggie olyan régóta várt, és amiért olyan sokat dolgozott. Idáig a néző azt érezheti, hogy egy kellemes filmről van szó, de ami ezután történik az teljesen megváltoztatja az összképet. Ezek után a könnyed film átváltozik egy kőkemény és érzelmekkel teli drámává.
Egyetlen nagy hibája van az egész történetnek, de ezt a hibát a legfontosabb résznél követték el. A film nagyon hihető, de ami az utolsó bokszjelenetnél van az teljesen irreális. Aki már látott legalább egy ökölvívó meccset, az tisztában van vele, hogy ilyen egyszerűen nem történhet. Ennek a hibának súlyos az árra, hiszen ezáltal az egész mozi sokat veszít a hitelességéből. Pedig a „többi” nagyon jó és harmonikus. Nézzük csak az emberi kapcsolatokat. Ott van a két szebb napokat is meglátott volt bokszoló Frankie és Eddie. Folyton csipkelődik egymást, de mégis látszik, hogy az egész kapcsolatukat a tisztelet és a szeretet jellemzi. Vagy ott van az edző és a tanítványa. Ez már régen több, mint egy átlagos mester-tanítvány viszony. Inkább mondanám apa-lány kötődésnek. Egyiknek hiányzik az életéből a lánya, a másik pedig már régen elvesztette az édesapját. Mindkettőnek szüksége van a másikra, ezt egyik sem mondja ki, de mindketten érzik.
Aki úgy tekint a filmre, mint egy bokszfilm annak csalódnia kell. Ez az alkotás jóval több, jóval emberibb és ezáltal jobb is. Persze aki a boksz miatt nézi meg, az sem fog csalódni, de melléje kapni fog egy nem várt pluszt is. Hiszen a végére átmegy egy nagyon komoly drámává. Egy könnyed kis filmnek indul, amelyik nagyon precízen megvan rendezve, de nem nagyon lehet sejteni, hogy mi fog történni a végén, ezért is annyira lehengerlő és döbbenetes a vég.
Paul Haggisről beszéltem az elmúlt héten, amikor az Ütközések kerültek terítékre. A millió dolláros bébiben is közreműködött a rendező, az itteni munkája nekem sokkal jobban tetszett. A forgatókönyv jól sikerült, kiemelném a Eastwood-Freeman párbeszédeket, egészen kivételesre sikeredtek.
Az alkotásnak három jelentős szereplője van. Kezdjük a főszereplővel, Hilary Swank-el. Rengeteg munka van ebben a karakterben. Ez a törékeny nő pár hónap leforgása alatt felszedett magára nem kevés izmot és megtanult bokszolni. Úgy bokszolni, hogy sok férfitársa megirigyelhetné tőle. A karakter nem nyújt semmi szokatlant. Egy fiatal lányról van szó, akinek életét a nehézség és munka jellemzi. Melléje még jön, hogy családjának nem jelent semmit, vagyis teljesen egyedül van. Egy pincérnő, tudja, hogy ennél fennebb már nem küzdheti magát. A boksz az ami által igazán kifejezheti magát és ami még élteti. A boksz számára nem a sport, hanem a remény. Swank játéka végig nagyon erőteljes, egy pillanatig sem érezheti a néző, hogy belefásulna. A nőiességnek semmi jelent sem vehetjük észre rajta, de mégis egy szerethető karakteről beszéhetünk. Ennek a filmnek az igazán nagy erőssége a színészi játékokban rejlik, Hilary Swank pedig a legmagasabb szinten teljesít, nem mondható, hogy negatív irányba kilógna a sorból. Mellette játszik még két olyan nagyágyú, mint Eastwood és Freeman, de ő mégsem szorul a háttérbe.
Clint Eastwood a rendező és egyben az egyik főszereplő is. Látszólag és mogorva embert formál meg, akit már annyira megtört az élet, hogy semmilyen érzelmek kinyilvánítására nem képes. De ez csak a látszat, rengeteg érzelem és rengeteg fájdalom lakozik benne. Egy jó emberről beszélünk, akinek a legfontosabb, hogy „védd magad”, ezt ismétli kismilliószor a tanítványának is, túlságosan félti, azt hiszi, hogy egy régebbi hibáját ezáltal ki tudja javítani. A film legvégén mutatkozik meg a karakter igazi emberi nagysága, egy rémes és senkinek sem kívánt szituációba kerül, ahol nem lehet dönteni. A legtöbb ember ebben a helyzetben megfutamodna, de ő nem, ő dönt, az, hogy jól vagy esetleg tévesen, az már mellékes. Eastwood életének egyik utolsó nagy alakítását láthatják a nézők ebben a filmben.
Végül, de nem utolsósorban ott van Morgan Freeman. A szerepe kicsit hasonlít a Remény rabjaiban megformált karakterhez. Van benne valami, valami emberi, ami vonzza a nézőt és aminek köszönhetően egy csapásra szimpatikus lesz, mind a szerep, mind a színész. Végig a háttérben van, de mégis végig érzékelhető a jelenléte. Tipikusan az az eset, amikor “ha ott van, nem mindenkinek tűnik fel, de ha eltűnik, mindenkinek hiányzik”. Morgan Freeman számos emlékezetes játékkal kápráztatta el a közönséget, ez is nyugodtan beállhat a sorba.

A film után felemás érzések kavarogtak bennem. Egyrészről egy remek alkotásról van szó, amely nem fog a süllyesztőbe eltűnni. Mind a drámaiságot, mind pedig a bokszjeleneteket illetően nagyon magasan van a mérce. Azonban szerintem az egyik legfontosabb jelenet nagyon el lett rontva, ez azért dühít. Ha jobban megoldották volna az a bizonyos részt, akkor azt mondanám, hogy egy kivételes filmről van szó, így „csak” azt tudom mondani, hogy egy nagyon jó film. 

Címkék: az elmúlt tíz év oscar díjas filmjei 2000 2010 

05.2011.07.

JokerT

szólj hozzá

Az elmúlt tíz év Oscar díjas filmjei: 2006-Ütközések

 
Ismét eltelt egy hét, és én újra jelentkezem az írássorozatommal, amelyben az elmúlt tíz évben Oscar díjat nyert filmekről írom le a véleményemet, észrevételeimet. Ezúttal öt évet utazunk vissza az időben, tehát jöhet a 2006-os nyertes, az Ütközések.
A Paul Haggis rendezte film helyszíne Los Angeles, az angyalok városa, ebben az esetben azonban nem az „angyali” fele kerül előtérbe, sokkal inkább a „sötétoldal”. Nem nevezhető klasszikus filmnek, hiszen egy átlag mozinak van egy története, ami a legtöbb esetben abból áll, hogy van egy kezdet és a végén egy befejezés. Ezáltal az egész story kerek és érthető lesz. Ebben az esetben erről szó sincs, a néző 24 óra történéseit láthatja, de a kezdet sem mondható megszokottnak és a végén sem érezheti azt, hogy egy teljes történetet láthatott. Ez nem is lenne gond, hogyha a film igazi mondanivalója átjönne. Egymástól teljesen független emberekkel ismerkedünk meg, teljesen más a társadalmi besoroltságuk, más a vallásuk és más kultúrához is tartoznak. Egyetlen egy dolog van, ami összeköti őket, a rasszizmus. Na és ezzel el is érkeztünk a film témájához, majdnem két órán keresztül szinte minden jelenetnek ez a fő mozgatórugója. Nincs olyan esemény, a szereplők nem csinálhatnak olyant, aminek a végén nem a rasszizmushoz jutnánk el. Ez a téma eléggé kényes, de ha filmszempontból nézzük, akkor nagyon is hálás, ha pedig hozzátesszük, hogy egy amerikai alkotásról van szó, akkor az egész még hatványozottabban igaz. Az előbb már pár gondolat erejéig foglalkoztam a szereplőkkel, még egy dolog van ami közös bennük, mindegyik a másikra mutogat, mindegyik megvan győződve róla, hogy az ő helyzete a legrosszabb, vele bánnak a legrosszabbul és az ő helyzete teljesen kilátástalan. Senki sem nyitja ki a szemét, és nem látja, hogy körülveszik olyan emberek, akinek hasonló a problémájuk és egy kis odafigyeléssel az egész sokkal egyszerűbb lenne, mindenki élete kicsit elviselhetőbb lenne. Néha az az érzésem volt, hogy Haggis átesett a ló túloldalára. Rengeteg a szereplő, velük sok minden történik, de ezáltal egyik szereplővel sem tud igazán azonosulni a néző, mert egyszerűen egyik karaktere sincs kidolgozva annyira, hogy érzéseket váltson ki a publikumból. Egyetlen egy karakter van, akinek esélye lenne kivívni ezt a bizonyos szimpátiát, de a végén benne is csalódnunk kell, őt is magával rántja a szenny, a mocsok, ami arra a helyre jellemző. Tipikusan az egy fecske nem csinál tavaszt című történet, az ő esete.
A cím láttán elgondolkodtam, hogy vajon milyen ütközésekről lehet szó. Hát bizony, az emberi konfliktusokra, a bűnözésre, rasszizmusra érti a rendező ezeket az ütközéseket. Egy rakás olyan embert ismerhetünk meg, aki teljesen belefáradt az életbe és már csak düh vezéreli tetteit. Azonban a film, mint nagyon sok esetben kicsit túlzó. Ahogy azok a filmek sem teljesen reálisak, amikor az amerikai csillogást és gazdagságot mutatják be, úgy az sem teljesen igaz, hogy az ottani embereket csak a rasszizmus vezérli. Persze mindkettőben van igazság, de az a sokat emlegetett és már tényleg közhelynek számító „arany középutat” itt sem ártott volna figyelembe venni. Vannak esetek amikor a kevesebb több, ez a kijelentés erre a filmre is nagyon igaz. Kapunk egy rakás szereplőt, akinek a gondjai mind a nyakunkba zúdul, ahelyett, hogy lenne szó csak pár emberi sorsról, de azt ismernénk meg jobban, ezáltal a drámai hatás is jóval hatásosabb lenne. Akad számos ellentét a filmben, de mivel,  nem ismerjük igazán a szereplőket, egyik sem igazán hatásos. Talán kivétel a két rendőr közt fennálló viszály, Ryan és Hansen rendőrökről van szó. Itt legalább érezhető, hogy az egyik kicsit másabb, mint a másik. A néző ebben az esetben nem maradhat pártatlan, mert az egyik próbálkozik, szeretné, ha egy nagyon kicsivel jobbá, elviselhetőbbé tudná tenni a környezetét. Amikor megelégeli társának a mocskos húzásait, akkor is csak akadályokba ütközik, kicsit furcsa a szituáció, hiszen aki a jót akarja annak a nehezebb. Azért ilyennel találkozik bármelyikünk a mindennapjaiban is.
Ilyenkor szoktam általában  górcső alá venni a színészeket. Lehet egy filmnek akármilyen jó a története, ha a színészek nem teszik hozzá azt a bizonyos pluszt, akkor az egész nem lesz olyan jó. Ebben a filmben jó néhány olyan karakter van, ami teljességgel felesleges, úgy érzem, hogy ezek mások elől vették el a teret és a lehetőséget, hogy kibontakozzanak. Itt van példának Brendan Fraser. Számomra elég nagy talány, hogy neki mi lett volna a szerepe? Értem ezt arra, hogy miáltal tehetett volna hozzá többet az egészhez. Itt nem Fraser-t akarom szidni, csak úgy érzem, hogy az ő karaktere teljesen felesleges. Nem beszélve a feleségéről, akit Sandra Bullock formál meg. Ő végig nagyon idegesítő, de minőségileg semmit sem tesz hozzá az egészhez, sőt jóval jobban jártunk volna, ha kimarad az egész filmből. Még van két olyan párosítás, amely kicsivel ugyan jobb és élvezhetőbb, mint a Bullock féle, de azokban sincs meg, a megfelelő háttér és mélyég, hogy igazán hatások legyenek. (Gondolok itt a két nyomozóra, a filmrendezőre és a feleségére)
Három olyan karakter és ezáltal színész van moziban, akit ki lehet emelni. A két rendőr, akikről, fentebb már tettem említést és a latin-amerikai lakatos. A két rendőr, mint a jég és a tűz. Matt Dillon (Ryan) egy rendkívül makacs, erőteljes jellem, akiről lerí a rasszizmus. Ahol csak lehet ezt hangoztatja is, legyen szó a munkájáról vagy akár valamilyen közügyek intézésénél. Azonban az ő karaktere az egyetlen, ahol tudjuk, hogy miből fakad ez az egész fajgyűlölet. Nála legalább megvan a magyarázat, nem az van, hogy „feka” gengszterek vagyunk, akik lopnak, ölnek, de ha valaki azt mondja, hogy „nigger”, akkor megsértődünk. Tehát nála valamilyen szinten érthető, hogy honnan ered az egész, de ettől még semmivel sem lesz szimpatikusabb, mint a két „feka” bajtársa. Azonban a végén történik valami, ami mégis naggyá teszi a nézők szemében. Képes megújulni és képes az egészen túl tenni magát, azért, hogy segítsen egy rászorulón.
Ott van a másik zsaru, a még tejfölösszájú Hansen rendőr (Ryan Phillippe), aki nagyon fiatal és ezáltal még nem fertőzte meg a mocsok sem, nem érti, hogy miért van ez a sok harag, amikor jóval egyszerűbben is meglehetne oldani a dolgokat. Phillipe és Dillon karaktere egymásnak a teljes ellentéte. Amíg előbbié pozitív irányba emelkedik a film előrehaladtával, az utóbbié negatív irányba süllyed le. A végén joggal teheti fel a néző magának a kérdést, hogy akkor melyik is a jobb? Az aki, majdnem végig ellenszenves volt, de mégis a legvégén megmutatja emberi nagyságát, vagy az aki, a történések túlnyomó részében úgy cselekszik, ahogy azt elvárhatjuk, de a végén csalódnunk kell benne.

Akit még kiemelnék, az Danel (Michael Pena). Ő az egyetlen aki végig tiszta marad, úgy is mondhatnánk, ha ő nem lenne, akkor a filmnek semmiféle realitása sem lenne. Vele is azért kicsit elment az egész egy irányba, de ha az összképet nézzük, akkor nagyon nagy szükség  

Címkék: az elmúlt tíz év oscar díjas filmjei 2000 2010 

04.2011.29.

JokerT

2 hozzászólás

Az elmúlt tíz év Oscar díjas filmjei: 2007-A tégla

 

Újra jelenkezem, immáron ötödször. Ma a 2007-es győztesről lesz szó. Adott napjaink egyik legjobb rendezője, (Martin Scorsese), a színészvilág krémjének képviselői, (Jack Nicholson, Leonardo DiCaprio, Matt Damon, Martin Sheen, Mark Wahlberg) ha ezt összetesszük akkor megkapjuk A téglát.

A helyszín Boston, ahol az ír maffia ténykedését figyelheti a néző. Frank Costello (Jack Nicholson) a maffia mindenható ura, akit a rendőrség nem tud elkapni. Tisztában vannak vele, hogy egy rakás gyilkosság tapad a kezéhez, ez mellett droggal is üzletel, de mindig egy lépéssel a rendőrök előtt jár, mindig van egy kiskapu, egy ösvény, amin megmenekül. A helyzet a rendőrségnek eléggé kellemetlen, ezért egy téglát akarnak beépíteni Costello bandájába, és remélik, hogy általa sikerül végre elkapni a vezért. Ez a bizonyos tégla Billy Costigan (Leonardo DiCaprio), aki egy valóságos zseni, de senkije sincs, ezért úgy gondolja, hogy a rendőri szakma a legmegfelelőbb számára. Már így is eléggé bonyolult a történet és ha csak ennyiről lenne szó végig, akkor is lennének bőven izgalmak, de még van egy csavar a filmben. Nem csak a rendőrségnek van beépített embere, hanem Costellonak is, név szerint Colin Sullivan (Matt Damon), így azért már teljesen érthető, hogy miért menekül meg mindig a maffiavezér és miért képtelenek elkapni őt  a rendőrök  Már a film elején megállapítható, hogy az egész történet kettejük különleges kapcsolatára és ellentétére van kihegyezve. A két karakter teljesen ellentétes, egyetlen dolog van amiben hasonlítanak, mégpedig mindketten vér profik a munkájukban. Egyik beépített ember sem tud a másikról, de ahogy haladnak a történések, hamar rájövünk, hogy előbb vagy utóbb keresztezni fogják egymás útját, csak az egyik maradhat meg, tipikusan a két dudás egy csárdában című történet. Hamar kiderül, hogy mindkét gépezet akadozik, és hogy ennek több, mint bizonyos, hogy egy tégla az oka. Innentől indulnak be igazán az események, őrült versenyfutás kezdődik, amelynek célja a téglák lebuktatása. Közben a feszültség is egyre nő, hiszen minden pillanatban benne van a pakliban, hogy egyik vagy másik hibát követ el, és egy hibának nagyon súlyos az ára, az életükkel fizetnének érte. A sors fintora, hogy a zsaruk rájönnek arra, hogy köztük is tégla van, de Sullivan-t bízzák meg, hogy kapja el a beépített embert, ergo saját magát. Közben egyre nagyobb a káosz, többen meghalnak, a végén már azt gondolhatja a néző, hogy értelmetlen gyilkosságok sorozata az egész, de van egy csavar, amely azért helyére teszi a dolgokat, és valamilyen szinten igazságot szolgáltat.

Kicsit nézzük meg a szereplő felhozatalt. Ott van a „titanicos” Leonardo DiCaprio, akiről a szakma még mindig azt gondolja, hogy a romantikus szerepeken kívül mást nem nagyon tud sikeresen előadni. Hát megmutatta, megy neki más is. Remekül formálja meg, a mindig stresszes, lelkileg némiképp félszeg Billy Costigan szerepét. A régi szívtipró imídzs már a múlté, egy kőkemény, tökös ír fenegyereket láthatnak a nézők. Talán a legjobb alakítása ez DiCaprionak, mellette még számos ismert színész van a filmben, de mind az ő árnyékába szorul. De azt is meg kell említeni, hogy a karakter is el van találva, roppant színes, tele van ellentmondással és kétellyel. Egyfajta kettősség jellemző rá, hiszen egy zseniről van szó, aki a legfeszültebb pillanatokban is képes megőrizni nyugalmát és hidegvérét. Ugyanakkor lelkileg roppant törékeny és a rá nehezedő súly az egészet még jobban tetézi, gyógyszerfüggő lesz, néha már képtelen megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Nem lehet azt mondani rá, hogy ő a pozitív szereplő, mert rengeteg gyengesége és hibája van, de mégis ő az akiért izgul a néző, akinek a halálát a legkevésbé kívánja és sikerét látni a legjobban szeretné. A film legfőbb erősségének ezt a karaktert és Leonardo DiCaprio játékát tartom.

 

Ott van a „nagy ellenfél”  Matt Damon, a színész bostoni születésű, tehát nem kellett sokat lelkizzen azért, hogy átérezze a film hangulatát. Igazából a játékába nem lehet belekötni, hozta amit elvártunk tőle, de hiányzik az a bizonyos plusz, amitől azt mondhatnánk, na ez igen! Ettől függetlenül jól játszik, de semmiképpen sem hasonlítható az alakítása, mondjuk a God Will Hunting-ban látotthoz.. Ez a karakter is eléggé törékeny, de ugyanakkor összetett is. Már gyermekkorától a maffiavezér szimpátiáját élvezi, megkap mindent, hogy elvégezze tanulmányait, de ezért elég súlyos árat kell fizessen. Cserébe az életét adja, mindent amit tesz az Costelloért van és majdnem a végéig vakon bízik benne. Végig az az érzésem volt, hogy Matt Damon, DiCaprio árnyékában volt, nem volt meg benne az az átütőerő, amely szükséges lenne ahhoz, hogy az alakítása maradandó legyen. Persze a két karakter is teljesen más, Costiganben lehet, hogy több lehetőség rejtőzött.

A következő a sorban, a fő gonosz, a maffiavezér Jack Nicholson. Érdekes az ő karaktere, mert látatlanba azt mondanánk, hogy tényleg ő az aki a sötét „oldalt képviseli”. Számomra viszont egy szerethető rosszfiú, nem csinál semmi olyat amitől ellenszenves kellene, hogy legyen. Nicholson jól azonosul a szereppel, de mondjuk egy hozzá hasonló kaliberű színésznek nem okozhat gondot egy ilyen karakter megformálása.

Na és elérkeztünk a film pozitív csalódásához, legalábbis az én szememben, Mark Walhberghez. A tökös, nagyszájú zsaru karakter tökéletesen illik hozzá, hatalmas a dumája, nagyon jól lehet rajta szórakozni. A karakter mindvégig tiszta marad, nem változik át, nem látunk tőle semmi váratlant. Úgy gondolom, hogy ez Walhberg élete legjobb alakítása, a többi filmjeiben-Legyőzhetetlen, Olasz meló, Mesterlővész, A harcos- ehhez képest csak árnyéka önmagának. Jó kérdés, hogy melyik az igazi Mark Walhberg, én remélem, hogy az aki a Téglában láthattunk, és azt is remélem, hogy még láttunk tőle hasonlóan magas szintű alakítást.. A dumák pedig, amiket tőle hallhatunk egészen elképesztőek.

Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy egyik kedvenc filmemről írtam most, de az biztos, hogy a top tízben benne van. Az egész zseniális, jó a történet, kivételes a szereplők alakítása, joggal mondhatjuk, hogy egy sikerfilmről van szó. Csakhogy van egy kis bökkenő, mégpedig az, hogy a film egy remake, a rosszmájúak szerinte egy koppintás, szerintem ez azért erős kifejezés. Az viszont tény, hogy a történet teljesen megegyezik a honkongi Szigorúan piszkos ügyek történetével.  Azért nem mondanám koppintásnak, mert bár a  történet ugyanaz, de mégis egy egyedi, önálló moziról beszélhetünk. Scorsese és a színészek is hozzáteszik a magunk részét és összességében egy teljesen más film

Címkék: az elmúlt tíz év oscar díjas filmjei 2000 2010 

04.2011.24.

JokerT

8 hozzászólás

Az elmúlt tíz év Oscar díjas filmjei: 2008-Nem vénnek való vidék

 
Elérkeztünk a következő Oscar díjas filmhez. A király beszéde, A bombák földjén és a Gettó milliomos után most kövekezzék a Nem vénnek való vidék. Akkor tehát ismerkedjünk meg a 2008-as győztessel, a Coen fivérek által rendezett alkotással.
 
Már a címből arra lehet következtetni, hogy bizony egy olyan helyszínt láthatunk a filmben, ahol zajlanak az események és nem éppen életbiztosítás azon a környéken élni. Hát ez a bizonyos környék, nem hogy nem vénnek, de még fiatalnak, és úgy összességében senkinek sem való. Vagyis a helyszín az Egyesült Államok, pontosabban a mexikói határ közelében, a sötét bűnözők fellegvára. Itt ismerkedünk meg Llewelin Mosse-al (Josh Brolin), aki egyik vadászata közben talál egy táska pénzt. A pénz mellett „bónusznak” még ott van néhány mexikói hulla is. A pénzt természetesen elveszi, ekkor még biztosan nem sejti, hogy ez a legnagyobb hiba amit elkövethet. Hiszen logikus, hogyha eltűnik ennyi pénz, akkor azt valaki keresni fogja, ha valakinek ennyi pénze tűnik el, akkor elég nagy az esély arra, hogy az a bizonyos személy nem éppen a tisztességes állampolgár megtestesítője és ebből következik, hogy mindegy neki, hogy hány embernek kell meghalnia. A lényeg, hogy a pénz  visszakerüljön hozzá. Mosse is tisztában van azzal, hogy a pénzt keresni fogják, ezért feleségét az anyjához küldi, ő pedig megpróbál eltűnni a környékről. A film eleje elég vontatott, kell egy jó 30 perc amíg a néző rájön, hogy pontosan miről is van szó, miért gyilkolnak olyan emberek, akiknek egymáshoz semmi közük. Egy ilyen zűrös vidéken bizony elkél egy olyan ember, aki viszonylag a kezében tudja tartani a dolgokat és megvan a kellő hatalma is ahhoz, hogy a „rosszfiúkat” elkapja. Ez a bizonyos személy, a helyi seriff Ed Tom Bell ( Tommy Lee Jones), de az öregedő seriff is érzi, hogy egyre nehezebb a dolga, egyre több a bűnöző és szinte lehetetlen rendet tartani. A fentebb említett két karater párhuzamosan van a film elején bemutatva, hiszen ekkor még semmi közük egymáshoz, maximum annyi, hogy ahol Mosse él, annak a helynek a seriffje Bell. Ahogy már írtam, ha valakinek eltűnik ennyi pénze az minél hamarabb szeretné, ha az visszakerülne hozzá, ezért pedig, ha kell bérgyilkost is felbérel. Na itt kerül a képbe Anton Chigurh ( Javier Barden)  a „főgonosz”, akinek a karakterére van felépítve az egész film. Tehát eléggé rizikós a dolog, mert ha ő nem tetszik, akkor elég nagy az esély arra, hogy a film sem nyeri el a néző szimpátiáját. Innentől a dolog eléggé egyszerű, hiszen elkezdődik a hajsza. Mosse-t üldözi Chigurh és már csak az kérdés, hogy ki kerül ki győztesen ebből a párharcból. A tét nagy, hiszen nem csak egy rakás pénzről van szó, mindketten az életüket kockáztatják, amivel még az összeg nagysága sem veszi fel a versenyt. A történet itt eléggé ellaposul, vontatott lesz az egész. A film kedvelői azt mondják, hogy itt bizony kézzel tapintható a feszültség. Hát az az igazság, hogy én ezt a hatalmas feszültséget abszolút nem érzékeltem. 40 percig alig történik valami, azon kívül, hogy a két ellentétben álló karakter egyik hotelből a másikba megy és egy alkalommal egymás közelébe is kerülnek. Ekkor várná a néző, hogy történjen valami, valami olyan ami logikus magyarázatot ad a történésekre és egy értemes befejzésre, ami lezárná az egészet. Hát aki ezt várja, az rendesen fog csalódni, értelmetlen és érhetetlen gyilkosságok következnek, van rá példa, hogy azt se tudjuk, hogy ki ölt meg kit és ez azért elég fontos lenne, mert nem mellékszereplők haláláról van szó. A végén Tommy Lee Jones zárja le a történetet egy feleségével(?) folytatott párbeszéddel. A történet nagyjából ennyi, tehát adott egy nyújtott és kicsit unalmas kezdés, utána következik egy még unalmasabb és vontatott rész, a végén pedig kapkodhatja a fejét a néző, hogy most mi is van, ki ölt meg kit és mi is történt valójában.
 
Gondolom a Coen testvéreknek a célja az volt, hogy megmutassák az Egyesült Államok kevésbé fényűző részét, hogy lássák a nézők, hogy ott sem minden a csillogásról és a jólétről szól. Hát igen, ezzel csak annyi a gond, hogy ezt eddig is tudtuk, aki kicsit is gondolkodik annak egyértelmű, hogy nincs olyan hely, ahol minden jó és persze olyan sincs, ahol minden rossz, a mesékben még történnek ilyenek, de az élet az már egy teljesen más kávéház.
A film igazán egy karakterre van kihegyezve, Anton Chigurth (Javier Bardem) van a középpontban. Ő a klasszikus negatív szereplő, akit nem érdekel senki és semmi, csak a gyilkolással foglalkozik és még egy valami vele kapcsoltban, ami fontos, „elvei vannak”(szószerint idéztem a fimből). Ez szerintem az egyik erőssége a karatkernek, hiszen így is elmegy egy irányba, néha túl gépies és párszor úgy tűnik, mintha egy teljesen más kategória lenne, nem tudja senki sem felvenni vele a versenyt. Ez pedig a feszültség róvására megy, egy pillanatig sem éreztem, hogy bajba kerülhet, ezért nem is izgultam. Az egyetlen emberre utaló tulajdonsága az, hogy vannak elvei, finoman szólva is bizarok ezek az elvek, de mégis csak elvek.
 
A vele ellentében álló szereplő az Mosse (Josh Brolin), de ők sem azért állnak ellentétben, mert a Brolin által megformált karakter lenne a „jó”, ő sem sokkal jobb, hiszen ő is képes lenne szemrebbenés nélkül ölni, ha a pénzről van szó, csak most neki jutott az üldözött szerepe. Mosse egy rendkívül egyszerű és néha együgyű jellem. Semmi olyanra sem képes, ami meglepetést okozhatna, semmivel sem szorult bele több kreativitás, mint egy átalgos hegesztőbe (ezzel nem akarok senkit megsérteni).
 
Ott van még a Tommy Lee Jones által alakított seriff. Őt nagyon sehova sem tudom tenni, mert szerintem semmi olyant nem csinált, ami említésre méltó lenne. Elmondja, hogy mennyire megváltozott a világ, hogy a romlás megállíthatatlan és ennek nem lesz jó vége, de ezzel azt hiszem sokan tisztában vannak, tőle jóval többet vártam volna, de a seriff szerepe sem nyújt valami sok lehetőséget..
 
Kicsit azért torznak érzem a film által felvázolt képet, nem ennyire siralmas a helyzet. Persze az is túlzó, amikor a dolgok úgy vannak beállítva, hogy a világ amiben élünk tele van jóval, a szennynek és rossznak nyoma sincs, de az sem igaz, hogy csak szenny és mocsok lenne. Mint más kérdésekben is itt is a helyes válasz a kettő között van, az a bizonyos sokat emlegetett aranyközépút.
 
Általába úgy vagyok, hogy minden filmnél kb. 10-20 perc elteltével megállapítom, hogy mit is várjak az adott alkotástól, ha hozza vagy esetleg felülmúlja a vártat, akkor egy jó filmnek titulálom. Ebben az esetben már az elején nem vártam sokat, nem gondoltam, hogy ez az alkotás olyan lesz, hogy meghatározza a hátralevő életemet, de amit vártam azt sem kaptam meg. Valahogy olyan összecsapottnak és kidolgozatlannak érzem az egészet, de legfőképp a végére igaz ez. A végén, ahol igazán kellene hatni a nézőre, amikor „robbania” kellene az egésznek, akkor a leggyengébb. Mert ugyan vontatott és elég sok helyen unalmas a film, de egy hatásos befejezés azért javíthatna az összképen. Ebben az esetben nem javít, sőt épp az ellenkezője.
 

Nem igazán gondolom, hogy kevesebb lesz valakinek az élete, ha nem nézi meg a Coen testvérek művet, a klasszikusok közé semmiképp nem sorolnám, de még egy jó filmnek sem mondanám. Ha két szóban kellene jellemezzem, akkor azt mondanám, hogy erőltetett és vontatott.  

Címkék: az elmúlt tíz év oscar díjas filmjei 2000 2010 

04.2011.17.

JokerT

11 hozzászólás

Az elmúlt tíz év Oscar díjas filmjei: 2009-Gettó milliomos

 

http://mozi-iz.freeblog.hu/files/slumdog-onesheet.jpgFolytatódik a  sorozatom, a következő „áldozat”  a 2009-es nyertes, a Gettó milliomos. Az elkövetkezőkben erről a filmről osztom meg veletek az észrevételeimet, véleményemet.

Az Oscar díj történelmében néhányszor megtörténik, hogy nem egy tipikusan amerikai film lesz a befutó, most is erről van szó, hiszen a Gettó milliomos India egy részét, és az ott uralkodó történéseket mutatja be. Ugy-e India egy teljesen más ország, teljesen más a kultúra, mások a szokások és az emberek is másként gondolkodnak. Ezért is tűnhet számunkra néha egy kicsit furcsának az ami a filmben történek, de ott az ilyen esemenények szinte mindennaposak (nem a főhős történetére gondolok)

Rögtön az elején már a közepébe csap a történet, nem nagyon van bevezetés, a néző nem nagyon tud „bemelegedni”, egyből már az események kellős közepén találjuk magunkat. A film Dzsámál életének egy szakaszát mutatja be, kissé meseszerűen, de azért sok olyan dolgot is láthatunk, ami teljesen megegyezik a valósággal. A fiú az indiai Legyen ön is milliomosban szerepel, rögtön az elején már megalázza a műsorvezető, amikor megtudja, hogy csak egy  fiatal srác aki teát visz egy telefonközpontba. A történések két helyszínen játszódnak, Dzsámál a kérdésekre az élettapasztalatai segítségével válaszol, minden helyes válasz után láthatjuk, hogy pontosan milyen események következtében tett szert az adott információra. Dzsámál születésétől kezdve a gettóban él, testvérével mindenért meg kell küzdjenek, az élettől semmit sem kapnak ingyen. A helyzet még rosszabb lesz, amikor a két fiatal gyerek anyja meghal, ők ketten pedig teljesen magukra maradnak, egy nagy és veszélyekkel teli városban, ahol törvényszerű, hogy előbb vagy utóbb veszélybe kerülnek. India ezen területén a kiskorúak dolgoztatása szinte mindennapos, a két gyermek is egy ilyen „munkaadó” kezébe kerül. Az elején természetesen minden szép és jó, hiszen gondjukat viseli, eteti őket, pénzt ad nekik, de idővel kiderül, hogy ezeknek a szolgáltatásoknak súlyos az áruk. Szerencsére a két fiú idejében észleli a veszélyt és sikerül megszökniük. Már itt látni lehet, hogy a testvérek között milyen nagy az ellentét. Szálim, a nagyobbik testvér, akaratos, makacs, mindenre képes, hogy pénzt és hatalmat szerezzen. Dzsámál pedig egy roppant egyszerű jellem, akinek hatalmas a szíve, de a „szerelméért” ő is bármit megtenne. Közben pedig zajlik a játék. Dzsámál mindenki legnagyobb megdöbbenésére sorra tudja a helyes válaszokat, senki és semmi sem tudja kizökkenti, így jut el a játék utolsó kérdéséig, amikor is már a tét húszmillió rúpia. Itt azonban véget ér a műsoridő, Dzsámálnak másnap kell visszatérnie és akkor derül ki, hogy megnyeri-e a fődíjat, vagy az utolsó akadályt már képtelen lesz sikeresen megoldani. Hát nagy meglepetés nem történik, ahogy azt számítani lehetett, a fiú az utolsó kérdésre is jól válaszol. Ugyan nem tudja a helyes választ, de a tippje jó. Ekkor azonban már nem is érdekli a játék, hiszen közben megtudja, hogy a gyermekkori szerelme biztonságban van és számára ez a legfontosabb. Tulajdonképpen Latika számít csak neki, a többi dolgot semlegesnek tekinti, úgy tűnik, mintha nem is érdekelné. Dzsámál győzelme az indiai emberek győzelme is, láthatják, hogy vannak csodák, megtörténhet, hogy valaki a nyomorból kikerül és becsületesen is érhet el valamit az életben. A történet nem bonyolult, ebben a filmben is már az elején lehet sejteni, hogy mi fog történni, lehet tudni, hogy “happy end” lesz, de valahogy mégis jó érzés látni, hogy az a fiú megnyeri a fődíjat. A néző azonosulhat a főszereplővel és ez egy nagy erőssége az egész mozinak. Ha megnézi egy európai ember, akkor utána lehet, hogy kicsit átértékeli a dolgokat, rájön, hogy mégse olyan rossz az ő helyzete. Vannak olyan helyek, országok, ahol az élet tényleg egy harc, ahol nem a karrierrről és a boldogságról szól minden, hanem a túlélésről. A forgatókönyv nem egy utánozhatatlan, csavarokkal teli eseményeket vázol, de ha ez már az elején tudatosul a nézőkben, akkor jól lehet szórakozni a filmen.

A film Dzsámál(Dave Patel) karaktere köré van felépítve. Dzsámált két színész is alakítja, hiszen van amikor a fiatal Dzsámál látjuk, és van amikor a felnőtt Dzsámált Azt gondolom, hogy Dave Patel egy remek választás volt, szinte tökéletesen játssza a szerepét. A karakter eléggé letisztult, bár a gettóban él, és ott bizony lenne rá „lehetőség”, hogy egy bünöző legyen belőle, mégis mindvégig megmarad becsületesnek.  Ez a karakter tulajdonképpen egy hatalmas pofon az Indiában élő gazdagoknak. Lehet, hogy nem is tudják, hogy mi folyik az utcákon, hogy mások valósággal a túlélésért küzdenek, amíg ők a méreg drága házaikban szórakoznak. Az is egy okos húzás volt, hogy a szereplők nagy részét gyermekek alakítják. Egy gyermek sokkal védtelenebb, ezáltal jobban lehet sajnálni, ami ugy-e érzelmeket vállt ki a nézőkból és amint tudjuk, egy film akkor jó, ha érzelmeket vállt ki  az emberekből.

Elsőre úgy tűnhet, hogy a film egy könnyed dráma, amelyiknek a végén mindenki boldog és mindenki örül. De ha a felszín alá tekintük akkor láthatjuk, hogy nem egészen erről van szó. Lehet, hogy a filmben vannak túlzások, de azért sok valóságalapja is van a történéseknek és ez bizony eléggé szomorú. Szomorú, hogy vannak helyek, ahol gyermekeket kínoznak és kényszerítenek egészen elképesztő dolgokra, míg más helyeken emberek a vagyonukat a macskájukra írajtják ( cask egy példa, most ez jutott eszembe, de jó néhány hasonlóról lehet hallani). Lehet, hogy csak én vagyok vele így, de ez megdöbbentő számomra, és elszomorító is egyben. Kicsit eltávolodtam a filmtől, de teljesen mégse, hiszem a film hatása, hogy ezek a gondolatok „születtek” meg bennem.

Ha összegezni kellene akkor azt mondanám, hogy nagyjából kihozták a maximumot a történetből. Néha kicsit meseszerű és lehet, hogy egyszer-kétszer a kevesebb több lett volna, de nem érzem, hogy túl hihetetlen lenne az egész. A másik pozitívuma az, hogy élvezhető és nézhető, nagyon kevés az olyan rész, amikor ellaposul a történet, végig érdekes és a maga szintjén izgalmas.  Egy könnyed film, de nagyon kemény mondanivalóval, ezt is ajánlani tudom csak mindenkinek.


Címkék: írásos elemzések az elmúlt tíz év oscar díjas filmjei 2000 2010 

04.2011.02.

JokerT

szólj hozzá

Az elmúlt tíz év Oscar díjas filmjei: 2011-A király beszéde

  

   Az első bejegyzésemben már említettem, hogy indul egy írás sorozat, amely az elmúlt tíz év Oscar díjas filmjeiről fog szólni. Akkor itt is van az első rész, amelyben a legutolsó nyertes filmről lesz szó, azaz A király beszédéről. Most az elején elmondom, hogy ezek a filmek már megkapták a díjat, tehát arról nem fogok írni, hogy megérdemelték vagy sem, vagy, hogy voltak-e jobb alkotások az adott évben. A nyertes alkotásokról fognak szólni a bejegyzéseim, majd a végén felállítok egy rangsort, és kiderül, hogy szerintem melyik volt az elmúlt évtized legjobb mozija.

   Az igazán kiemelkedő alkotások után az ember sokáig szinte meg sem tud szólalni, annyira a mű hatása alatt van. Egy igazán jó film kell sokkoljon, kell valami olyant mutasson, ami után azt mondod, „ez igen, több vagyok azáltal, hogy láttam ezt a filmet.” A király beszéde nem tartozik ebbe a kategóriába, de ezt nem negatív kritikának szánom, hiszen a korszakos filmek ritkák akár a fehér holló. Az egész filmet az egyszerűség jelképezi, már az elején tudhatjuk, hogy mi fog történni és semmi olyan nincs, amire a néző igazán felkaphatná a fejét. Műfaját tekintve a film történelmi dráma, de abból is a könnyedebb változat, hiszen nincsenek benne nagy csaták, a főhős nem hal meg, nem lehet úgy tekinteni rá, mint egy érinthetetlen félistenre. A főhős igazán emberi, emberi hibákkal és emberi gondokkal, talán ez a film legnagyobb erőssége. Adott a yorki herceg,( Colin Firth) aki a második szülött fiú, tehát kevés az esélye, hogy király legyen. Egy ilyen hercegnek általában az életét a könnyedség és gondtalanság jellemzi. Nincs semmi gondja, elvétve akad egy-egy beszéd amit el kell mondania. Ez tényleg nem tűnik olyan egetrengető nehéz feladatnak, hacsak az adott herceg nem küzd igen komoly dadogással és innen származik az összes probléma. Már a film elején szembesül a néző a herceg félszegségével és már akkor lehet sejteni, hogy az egész bonyoldalom oka a dadogás lesz. A királyi család számára eléggé kellemetlen Berti betegsége, ezért minden követ megmozgatnak, hogy valamilyen módon meggyógyuljon. De minden hiába, senki sem tud segíteni rajta. Ekkor kerül a képbe Lionel Louge (Geoffrey Rush), az ausztrál logopédus. Már az elég, hogy ausztrál, de amikor kiderül, hogy teljesen új és némiképp érthetetlen módszerekkkel dolgozik, akkor nagyon úgy tűnik, hogy Lionelt sem engedi közel magához  Berti. (így szólítom, mert így „személysebb”) Azonban rájön, hogy nincs más választása, bukni nincs amit bukjon ezért belevág. Az egész film kettejük különös viszonyára, majd barátságára van kiélezve. Igen azt írtam, hogy barátság. Érdekes, létezik barátság egy király és egy „jöttment” auszrál között? A filmben igen. A két ember teljesen más világot képvisel és emberileg is teljsen mások, de mégis van valami ami miatt a viszonyuk jól működik. Talán az, hogy Bertit életében először egyenrangú félként kezeli valaki, nem egy jövendőbeli kiráyként tekint rá, hanem egy szimpla emberként, akivel néha egy jót beszéget. Közben a történesek is haladnak, vagy inkább haladgatnak, mert azt jóindulattal sem lehet mondani, hogy annyi minden történik, hogy kapkodnunk kell a fejünket és egyik ámulatból a másikba esünk, de nem is ezen van a hangsúly. Na tehát, a király meghal, az új király pedig teljesen alkalmatlan, ezért rövid időn belül lemond. Helyére pedig a dadogó, gátlásokkal tele lévő Berti kerül. Egy királynak kötelező megnyerően, határozottan beszélnie, hiszen Ő a „nép hangja”, ezzel tisztában van Berti is. Joggal kérdezi önmagától, hogy alkalmas ő erre, képes lesz apja nyomdokaiba lépni? A nyomás egyre nagyobb, és úgy néz ki, hogy összeroppan, de a Lionel módszere úgy tűnik, hogy bevállik, ezzel nem csak a királyt menti meg, hanem az egész országot. A végén ott az utolsó próbatétel. Anglia és Németország hadban áll, tehát most még nagyobb szüksége van a népnek a király buzdító és egyben nyugtató szavaira. Természetesen ahogy sejteni lehet, Berti képes elmondani a karácsonyi beszédet. A film csattanója nem robbanásszerű, de azt hozza amit várni lehet, nem csalódik a néző, sem pozitív sem nem negatív értelemben.

   Angol filmről van szó, ezért az angol humor sem hiányozhat. Aki kedveli, a kicsit fanyar, néha eléggé fura szigetországi humort, annak biztos tetszett néhány poén a filmből is. Eléggé komikus, ahogy a király káromkodik, vagy, hogy tartozik egy shillinggel. Kategória szerint A király beszéde történelmi dráma, de aki egy olyan filmet vár, ahol nagy csaták, vér és sok akció van, az bizony elég nagyot fog csalódni. Drámának dráma, de a szolidabb, könnyedebb verzióból.

   Ahogy már fentebb említettem a mozi, a király (Colin Firth) és Lionel (Geoffrey Rush) viszonyára, barátságára van kihegyezve. Colin Firth szerepe szerintem nagyon hálás, mi a színész feladata? Az, hogy beszéljen, előadjon. A beszéd a film egyik legfontosabb része, és legtöbbször elvárjuk a szereplőktől, hogy tökéletes kiejtéssel, kellemes hangon beszéljenek. Ha egy szerep mást kíván meg, akkor már rögtön felkapjuk a fejünket, így van jelen esetben is. Fura, hogy a szereplő dadog, de nagyon hatásos. Colin Firth remekül azonosul a szerepével, de nem hinném, hogy egy olyan kaliberű színésznek, mint ő gondot okozna, hogy dadogjon. Ezzel nem kisebbíteni akarom az előadását, csak jó arra is figyelni, hogy bizony ez egy kedves karakter, amiben benne volt, hogy nagy sikere lehet. Az már Firth érdeme, hogy nagy siker is lett. A karakter nem a „megszokott” királyi karakter, hiszen a királytól mindenki elvárja, hogy mindenben tökéletes legyen. Jelen esetben ez nem így van, ezért lehet szerethető ez a király. Nem azért fog megmaradni az emlékezetben, mert csatákat, haborúkat nyert volna meg, hanem azért, mert képes volt legyőzni egy gátlást, egy betegséget. Azt mindenki döntse maga el, hogy melyiket a nehezebb véghezvinni.

   A másik középpontban levő szereplő Lionel Louge (Geoffrey Rush). Ha azt mondtam Firth szerepére, hogy hálás szerep, akkor azt kell mondjam erre is. Lionel egy szerethető, jópofa amatőr színész, akinek semmilyen hivatalos irata sincs arról, hogy ő tényleg logopédus. Azonban mellette szól a tapasztalat és ez a legfontosabb. Olyan érzésem van vele kapcsolatosan, mintha egy meséből lépett volna ki, csak a jóság, a szelídség. Lehet, hogy valakinek ezafajta embertípus némiképp unalmas, vagy túl meseszerű, de nekem tetszett, szerencsére még az életben is találkozhatunk ilyen emberekkel. Nem mondanám erre a szerepre sem azt, hogy emberfelettien nehéz eljátszani, persze az ilyen szintű színészeknek, de Rush jól oldotta meg a feladatát. Teljesen hihető, ahogy játszik, elegáns, könnyed, akár egy angol(ausztrál) úr. Még egy valaki van, akit megemlítek, mégpedig Helena Bonham Carter. Ő a királynő, a feleség, aki mindvégig kiáll férje mellett, felvállalja a nehézségeket és mindvégig biztatja urát. Ennél sokkal inkább a merészebb szerepekben láthattuk inkább őt, de ezt is megoldotta és ez is jól állt neki.

   A király beszéde című film egy igen érdekes alkotás. Ha helyén kezeljük a filmet, akkor lehet élvezni és lehet rá azt mondani, hogy viszonylag jó film. Viszont, ha valaki túl sokat vár tőle, csak azért mert négy Oscart nyert és úgy ül le a filmet nézni, hogy azt reméli, hogy olyant fog látni, amit még soha, az bizony csalódni fog. Nem igér sokat már az elején, de amit várhatunk tőle azt megkapjuk, de semmivel sem többet. Mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer nézze meg a filmet, de lehet, hogy már másodszor nem fogja. A filmmel kapcsolatosan az a véleményem, hogy kihozták majdnem a maximumot a történetből, a szereplők jók, de ahhoz kevés, hogy azt mondjuk róla, hogy egy klasszikus.

Címkék: írásos elemzések az elmúlt tíz év oscar díjas filmjei 2000 2010