Nemrég indul írássorozatom a második részéhez érkezett. Mint már az első bejegyzésemben is említettem,  az elkövetkező időszakban az elmúlt évtized Oscar díjas filmjeiről fogom leírni a véleményemet, észrevételeimet. Első bejegyzésemben a tavalyi nyertesről, a Király beszédéről írtam, most pedig következzen a 2009-es győztes , A bombák földjén. Az amerikai filmipar számára eléggé felkapott téma volt az elmúlt időszakban az iraki háború, jó néhány ilyen témájú film után következett, A bombák földjén című alkotás, amely a legnagyobb sikert és az igazi áttörést is meghozta ebben a kategóriában.

Bár sok ehhez hasonló film készült a közelmúltban, de az az igazság, hogy nem könnyű erről a témáról filmet csinálni, olyan filmet ami pedig még jó is, még nehezebb. Már a rendező nevét elolvasva fura érzés környékezhet meg. Kathryn Bigelow, egy nő. Tud egy nő egy jó háborús filmet rendezni? Tehetjük fel a kérdést. Háborús filmet rendezni tud, azt majd a későbbiekben leírom, hogy szerintem jó-e a film vagy sem.

A téma eléggé kényes, hiszen egy ilyen mozi elsődleges célja, hogy az aktuális helyzetet korhűen mutassa be. Na ez nem teljesen sikerült. Az rendben van, hogy az ott dolgozó és néha emberfeletti módon küzdő katonák pozitívan vannak bemutatva, de az iraki népnek csak a fekete oldalát ismerhetjük meg a filmből. Ez bizony egy elég nagy hiányosság, mert mint mindenben itt sem arról van szó, hogy van egy abszolút rossz és egy abszolút jó, hanem mindenkinek megvan a maga sara. A film elején nincsen semmilyen bevezetés, rögtön a közepébe vág a dolgoknak és rögtön egy tragédiának lehetnek szmetanúi a nézők. Az egész történet egy visszaszámlálás, a Bravó századot ismerhetjük meg, hogyan dolgoznak és hogyan próbálják bombamentessé tenni a környéket. A középontban három amerikai katona van, három teljesen más ember, teljesen más egyéniség. William James őrmester, (Jeremy Renner) Sanborn őrmester, (Anthony Mackie) és Owen Eldridge specialista (Brian Geraghty). A három katona teljesen más karakter, de egymást nagyon jól kiegészítik, és viszonylag(?) hűen ábrázolják, hogy milyen is lehet egy amerikai bombaszakértő. Egyetlen egy bajom van a három szereplővel, éspedig, olyan érzésem volt végig, hogy „túl amerikai” az egész, kicsit olyanok amilyennek az amerikai nép szeretné látni őket és amilyennek elképzelheti. A mozi felépített, de nem a csattanón van a lényeg, tulajdonképpen nincs is nagy csattanója. De jól el van találva az arány, hiszn bőven van benne, harci jelenet, és a dráma adagját is megkapja a néző. Az ott szolgáló katonákon hatalmas a teher, hiszen nap, mint nap az életüket kockáztatják és benne van a pakliban, hogy éppen az utolsó küldetésüket teljesítik, ezért is van a visszaszámlálás. Társaik esnek el, de nekik tovább kell menniük, nem szabad, hogy az átélt trauma befolyásolja a munkájukat, hiszen a tét a saját életük. Bár hatlamas a teher, a nyomás a katonákon, de tudatalatt „élvezik” az egészet. Minden egyes nap azért imádkoznak, hogy épen haza érjenek, de ők is tudják, hogy ez az egyetlen amihez igazán értnek. Mehetnek haza, lehetnek a családjukkal, de ők mégis csupa nagybetűs katonák, akiknek az a dolguk, hogy védjék és óvják a rájuk bízott területeket. Annyi időt töltöttek már a seregben, hogy az lett az otthonuk, ha a családjuk mellett vannak az már egy idegen közeg, ahol jóval sebezhetőbbeknek érezik magujkat. A fegyver, a tudat, hogy munkájukban vérprofik egyfajta biztonségot ad nekik, és ez is hozzájárul ahhoz, hogy olyan magas szinten és szinte hiba nélkül végzik a feladatukat. A film csak az amerikaiak szemszögéből mutatja be a történéseket, az iraki nép, mintha ott sem lenne, semmilyen szerepük nincs és ez bizony a véleményen szerint egy elég súlyos hiba. Hiszen csak akkor lehetne teljesen reális a kép, ha egy kicsit jobban megismernénk az iraki embereket is, hogy mi vezet ahhoz, hogy egy férfi, akinek családja van, úgy határoz, hogy eldobja életet, de a történet ezt részét nem firtatja a film.

A mozinak egyetlen olyan szereplője van, akinek a karekterére felkaphatja a fejét a néző, a többiek jóval jelentéktelenebbek és jóval szürkébbek. William James őrmestert alakító Jeremy Renner elég mély benyomást tesz a nézőkre. Egy tipikis amerikai „hősszuperkatona”, aki magasról tesz az egész világra, helyenként már úgy tűnik, hogy vakmerő és felelőtlen, de a számok és az elért eredményei őt igazolják, hiszen munkájában vérporfi. Más katonák kerülik a veszélyes szituácókat, ő inkább keresi, úgy tűnik, mintha a veszély, az adrenalin éltetné. Haza térése után nem kapja a helyét, hiába van egy fia és egy gyönyörű felesége, az ő a fejében csak a bombák járnak, Csak arra tud gondolni, hogy ha még mindig a seregben volna akkor talán embereket menthetne meg, úgy tűnik, hogy ez azt bizonyítsa, hogy mennyire fontos számára a mások biztonsága. Azonban a valóságban nem erről van szó, sokkal egyszerűbb a helyzet, egy önző ember, akinek csak az számít, hogy jól érezze magát és csak akkor érezi jól magát, amikor érzi a nyomást és a veszélyt, ezért is tér vissza a bombák földjére.

Amit még megemlítek az a cím. Nagyon jó a magyar fordítás. Remekül el van találva, hogy miről is szól az egész film. A cím sejtelmes, a néző el kezd gondolkodni, hogy vajon miről is lesz szó a filmben. Mostanában elég sok olyan mozi kerül a piacra, amelyiknek a címe elég rendesen fére van fordítva, ezért is felüdülés A bombák földjén, legalábbis ezen a téren.

   Az első bejegyzésemben már említettem, hogy indul egy írás sorozat, amely az elmúlt tíz év Oscar díjas filmjeiről fog szólni. Akkor itt is van az első rész, amelyben a legutolsó nyertes filmről lesz szó, azaz A király beszédéről. Most az elején elmondom, hogy ezek a filmek már megkapták a díjat, tehát arról nem fogok írni, hogy megérdemelték vagy sem, vagy, hogy voltak-e jobb alkotások az adott évben. A nyertes alkotásokról fognak szólni a bejegyzéseim, majd a végén felállítok egy rangsort, és kiderül, hogy szerintem melyik volt az elmúlt évtized legjobb mozija.

   Az igazán kiemelkedő alkotások után az ember sokáig szinte meg sem tud szólalni, annyira a mű hatása alatt van. Egy igazán jó film kell sokkoljon, kell valami olyant mutasson, ami után azt mondod, „ez igen, több vagyok azáltal, hogy láttam ezt a filmet.” A király beszéde nem tartozik ebbe a kategóriába, de ezt nem negatív kritikának szánom, hiszen a korszakos filmek ritkák akár a fehér holló. Az egész filmet az egyszerűség jelképezi, már az elején tudhatjuk, hogy mi fog történni és semmi olyan nincs, amire a néző igazán felkaphatná a fejét. Műfaját tekintve a film történelmi dráma, de abból is a könnyedebb változat, hiszen nincsenek benne nagy csaták, a főhős nem hal meg, nem lehet úgy tekinteni rá, mint egy érinthetetlen félistenre. A főhős igazán emberi, emberi hibákkal és emberi gondokkal, talán ez a film legnagyobb erőssége. Adott a yorki herceg,( Colin Firth) aki a második szülött fiú, tehát kevés az esélye, hogy király legyen. Egy ilyen hercegnek általában az életét a könnyedség és gondtalanság jellemzi. Nincs semmi gondja, elvétve akad egy-egy beszéd amit el kell mondania. Ez tényleg nem tűnik olyan egetrengető nehéz feladatnak, hacsak az adott herceg nem küzd igen komoly dadogással és innen származik az összes probléma. Már a film elején szembesül a néző a herceg félszegségével és már akkor lehet sejteni, hogy az egész bonyoldalom oka a dadogás lesz. A királyi család számára eléggé kellemetlen Berti betegsége, ezért minden követ megmozgatnak, hogy valamilyen módon meggyógyuljon. De minden hiába, senki sem tud segíteni rajta. Ekkor kerül a képbe Lionel Louge (Geoffrey Rush), az ausztrál logopédus. Már az elég, hogy ausztrál, de amikor kiderül, hogy teljesen új és némiképp érthetetlen módszerekkkel dolgozik, akkor nagyon úgy tűnik, hogy Lionelt sem engedi közel magához  Berti. (így szólítom, mert így „személysebb”) Azonban rájön, hogy nincs más választása, bukni nincs amit bukjon ezért belevág. Az egész film kettejük különös viszonyára, majd barátságára van kiélezve. Igen azt írtam, hogy barátság. Érdekes, létezik barátság egy király és egy „jöttment” auszrál között? A filmben igen. A két ember teljesen más világot képvisel és emberileg is teljsen mások, de mégis van valami ami miatt a viszonyuk jól működik. Talán az, hogy Bertit életében először egyenrangú félként kezeli valaki, nem egy jövendőbeli kiráyként tekint rá, hanem egy szimpla emberként, akivel néha egy jót beszéget. Közben a történesek is haladnak, vagy inkább haladgatnak, mert azt jóindulattal sem lehet mondani, hogy annyi minden történik, hogy kapkodnunk kell a fejünket és egyik ámulatból a másikba esünk, de nem is ezen van a hangsúly. Na tehát, a király meghal, az új király pedig teljesen alkalmatlan, ezért rövid időn belül lemond. Helyére pedig a dadogó, gátlásokkal tele lévő Berti kerül. Egy királynak kötelező megnyerően, határozottan beszélnie, hiszen Ő a „nép hangja”, ezzel tisztában van Berti is. Joggal kérdezi önmagától, hogy alkalmas ő erre, képes lesz apja nyomdokaiba lépni? A nyomás egyre nagyobb, és úgy néz ki, hogy összeroppan, de a Lionel módszere úgy tűnik, hogy bevállik, ezzel nem csak a királyt menti meg, hanem az egész országot. A végén ott az utolsó próbatétel. Anglia és Németország hadban áll, tehát most még nagyobb szüksége van a népnek a király buzdító és egyben nyugtató szavaira. Természetesen ahogy sejteni lehet, Berti képes elmondani a karácsonyi beszédet. A film csattanója nem robbanásszerű, de azt hozza amit várni lehet, nem csalódik a néző, sem pozitív sem nem negatív értelemben.

   Angol filmről van szó, ezért az angol humor sem hiányozhat. Aki kedveli, a kicsit fanyar, néha eléggé fura szigetországi humort, annak biztos tetszett néhány poén a filmből is. Eléggé komikus, ahogy a király káromkodik, vagy, hogy tartozik egy shillinggel. Kategória szerint A király beszéde történelmi dráma, de aki egy olyan filmet vár, ahol nagy csaták, vér és sok akció van, az bizony elég nagyot fog csalódni. Drámának dráma, de a szolidabb, könnyedebb verzióból.

   Ahogy már fentebb említettem a mozi, a király (Colin Firth) és Lionel (Geoffrey Rush) viszonyára, barátságára van kihegyezve. Colin Firth szerepe szerintem nagyon hálás, mi a színész feladata? Az, hogy beszéljen, előadjon. A beszéd a film egyik legfontosabb része, és legtöbbször elvárjuk a szereplőktől, hogy tökéletes kiejtéssel, kellemes hangon beszéljenek. Ha egy szerep mást kíván meg, akkor már rögtön felkapjuk a fejünket, így van jelen esetben is. Fura, hogy a szereplő dadog, de nagyon hatásos. Colin Firth remekül azonosul a szerepével, de nem hinném, hogy egy olyan kaliberű színésznek, mint ő gondot okozna, hogy dadogjon. Ezzel nem kisebbíteni akarom az előadását, csak jó arra is figyelni, hogy bizony ez egy kedves karakter, amiben benne volt, hogy nagy sikere lehet. Az már Firth érdeme, hogy nagy siker is lett. A karakter nem a „megszokott” királyi karakter, hiszen a királytól mindenki elvárja, hogy mindenben tökéletes legyen. Jelen esetben ez nem így van, ezért lehet szerethető ez a király. Nem azért fog megmaradni az emlékezetben, mert csatákat, haborúkat nyert volna meg, hanem azért, mert képes volt legyőzni egy gátlást, egy betegséget. Azt mindenki döntse maga el, hogy melyiket a nehezebb véghezvinni.

   A másik középpontban levő szereplő Lionel Louge (Geoffrey Rush). Ha azt mondtam Firth szerepére, hogy hálás szerep, akkor azt kell mondjam erre is. Lionel egy szerethető, jópofa amatőr színész, akinek semmilyen hivatalos irata sincs arról, hogy ő tényleg logopédus. Azonban mellette szól a tapasztalat és ez a legfontosabb. Olyan érzésem van vele kapcsolatosan, mintha egy meséből lépett volna ki, csak a jóság, a szelídség. Lehet, hogy valakinek ezafajta embertípus némiképp unalmas, vagy túl meseszerű, de nekem tetszett, szerencsére még az életben is találkozhatunk ilyen emberekkel. Nem mondanám erre a szerepre sem azt, hogy emberfelettien nehéz eljátszani, persze az ilyen szintű színészeknek, de Rush jól oldotta meg a feladatát. Teljesen hihető, ahogy játszik, elegáns, könnyed, akár egy angol(ausztrál) úr. Még egy valaki van, akit megemlítek, mégpedig Helena Bonham Carter. Ő a királynő, a feleség, aki mindvégig kiáll férje mellett, felvállalja a nehézségeket és mindvégig biztatja urát. Ennél sokkal inkább a merészebb szerepekben láthattuk inkább őt, de ezt is megoldotta és ez is jól állt neki.

   A király beszéde című film egy igen érdekes alkotás. Ha helyén kezeljük a filmet, akkor lehet élvezni és lehet rá azt mondani, hogy viszonylag jó film. Viszont, ha valaki túl sokat vár tőle, csak azért mert négy Oscart nyert és úgy ül le a filmet nézni, hogy azt reméli, hogy olyant fog látni, amit még soha, az bizony csalódni fog. Nem igér sokat már az elején, de amit várhatunk tőle azt megkapjuk, de semmivel sem többet. Mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer nézze meg a filmet, de lehet, hogy már másodszor nem fogja. A filmmel kapcsolatosan az a véleményem, hogy kihozták majdnem a maximumot a történetből, a szereplők jók, de ahhoz kevés, hogy azt mondjuk róla, hogy egy klasszikus.

Üdv mindenkinek! Egy-két hónapja volt már egy ilyen cikk, és egész sok véleményt kapott, szóval jöjjön a második rész. (a Perfect Insanityre hamarosan kikerül az első része is)

Emlékezz a titánokra:
színes, amerikai filmdráma, 113 perc, 2000 

rendező: Boaz Yakin
forgatókönyvíró: Gregory Allen Howard
operatőr: Philippe Rousselot
díszlettervező: Anne Kuljian
jelmeztervező: Judy L. Ruskin
zene: Trevor Rabin
producer: Jerry Bruckheimer, Chad Oman
executive producer: Mike Stenson, Michael Flynn
látványtervező: Deborah Evans
vágó: Michael Tronick

 

A sztori 1971-ben játszódik, amikor egy amerikai iskolát összevonnak a helyi „fekete” iskolával. Itt jön képbe az amerikai foci. A két csapatot összevonják, ahol elindul a szokásos kontraszt a két fél között. A fehérek nem akarnak játszani az afroamerikaikkal és fordítva. Az edző, Denzel Washington és a korábbi edző Will Patton egy edzőtáborban készülnek összefogni a csapatot. „Meglepő” módon a fiúk egy idő után összehaverkodnak, sőt, komoly barátságok születnek. Az alexandriai Titánok a győzelem útjára lépnek, és megtanulják, mi is az a csapategység. Több olyan jelenet van a filmben, ami igazán megmozgatja az ember lelkivilágát és megmutatja, milyen is volt akkor a helyzet, a két fél között. Mi az igazán különleges ebben filmben? Az, hogy valós történet alapján íródott.  

A színészi játék határozottan jó. Denzel jól hozza a „Tűzben edzett férfi” stílusú határozottságot és keménységet. A másodedzőt játszó Will Patton hibátlan, akárcsak a focistákat játszó fiúk. Külön érdekesség a „Dokik” c. sorozatból ismert Donald Faison játéka.

A zenék a kor stílusát türközik, ahogy a megteremtett atmoszféra és a díszletek is. A drámaiság és a hangulat csillagos ötös, mondhatni, hibátlan.

Az IMDb oldalán 7.5(!) csillagot kapott, amit én kitöltenék egy tízesig, hiszen véleményem szerint, ez egy kihagyhatatlan film!

Casablanca:
fekete-fehér, amerikai romantikus dráma, 99 perc, 1942 

rendező: Kertész Mihály
író: Murray Burnett, Joan Alison
forgatókönyvíró: Julius J. Epstein, Philip G. Epstein, Howard Koch, Casey Robinson
zeneszerző: Max Steiner
operatőr: Arthur Edeson
díszlettervező: Carl Jules Weyl
jelmeztervező: Orry-Kelly
producer: Hal B. Wallis
executive producer: Jack L. Warner
vágó: Owen Marks

Világháború, zsidóüldözés és emigrálás. A világ forrong és ez elől talán egyetlen menekülő út van, Rick bárja Casablancában. A magyar származású Kertész Mihály filmje a filmtörténet kiemelkedő alakja. Rick múltja egy nővel, Ilsával (Ingrid Bergmann) akkor válik érdekessé, mikor évek múltán a hölgy megjelenik Casablancán, hogy segítséget kérjen a kocsmárostól. Férje, Victor László a németek elől menekül és útlevélre van szüksége, hogy Amerikába szökhessen.  Az akciót megnehezítik a helyi szervek illetve az újra fellángoló szerelem.

 

színes, német-luxemburgi akció-vígjáték, 83 perc, 2004 

rendező: Michael Keusch
forgatókönyvíró: Robert Kulzer, Herman Weigel
producer: Oliver Berben, Robert Kulzer