Perfect Insanity

Théo: Paul kritika

E.T. hazatelefonált, majd hazament. Az alienek lepetéztek, majd a Predátorok (aka. Ragadozók) levadászták őket. Ez kinek az ötlete volt? Spilberg vagy a többi filmmágusé? Nem, ez Paul!

A 2011-es filmvígjáték, a Paul egy különleges darab. Nem igazán tudom eldönteni, hogy szerettem-e vagy nem. Az alaptörténet a következő: két angol sci-fi és képregény fanatikus az USA-ba utazik, hogy végiglátogassa az összes „idegenjárta” helyet és a Comics Cont. Ez alapvetően nem egy Eredet szintű történet, ám a csavar itt érkezik. Út közben találkoznak Paullal, aki egy tipikus űrlény. Külsőre. Nagy fej, nagy szem és arányaihoz mérten kicsi test. Azonban egy „fejlett” idegen fajtól többet várnánk, mint a bagózás, a káromkodás és a döglött állatok felélesztése, majd elfogyasztása (bár, kinek, mihez van gusztusa). Pault leginkább egy rockzenészhez hasonlítanám, stílusát tekintve. 1940-ben érkezett a Földre, pontosítva, egy Paul nevű kutyára. Innen kapja nevét, majd az államnak kezd „dolgozni”. Különböző ötleteket ad íróknak, hogy ezzel megkönnyítse a kapcsolatfelvételt és az ismerkedést a „majd egyszer elérkező” ufó társaival. Persze, egyszer ez a tudás, illetve ihlet is elfogy, így Paul haszontalanná válik. Képességeit, azaz az agyát leszámítva. Mivel a felboncolás ötlete számára nem tetszik, így egy kapcsolatának hála meglép fogságából, ezután pedig találkozik barátainkkal (Simon Pegg & Nick Frost). Az ezt követő események, mint a találkozás egy hívő katolikus családdal, az érkezés szemtanújával, illetve az út a „találkozóhelyig” teli vannak poénokkal, illetve néhol erős obszcén célzásokkal. Talán ez a gond. Néhol túlzásba estek az obszcén stílussal, aminek legfőbb jele, illetve eleme a főszereplőnőnk.

A hangulat persze nem rossz, csak gyakran megtörik. Alapvetően vígjátékról van szó, aminek hál’égnek van pár csavarja. Nem számítottam rá, hogy ennyi minden fog történni a szereplőkkel és ezért pacsi jár az íróknak, akik egyben a főszereplők is. A poénok sokszor az érzelgősségre is alapulnak, amit egészen jól el tudtak találni. A karakterek is találóak, bár a főszereplők játéka nem a legjobb. Graeme a grafikus szerepében sokkal jobban el tudtam volna képzelni, a Nagyfiúkban is szereplő, és hasonló fizimiskájú David Spadet. A többi szereplővel nem igazán volt bajom, a film 90%ban arctalan fő gonoszára, valahogy a szinkronhangból rájöttem, így nem volt nagy meglepetés, hogy kit láttam nagyestélyiben a  mező közepén.

A kép részekkel nem lehet bajunk, hiszen remek vágói, illetve operatőri munkával van dolgunk. Paul digitális megjelenítése hibátlan, és megkockáztatom, neki van az egyik legszebb digitális szeme, amit eddig láttam. Zeneileg nem nyújt feltétlenül nagyot a film, ne igazán emlékszem egy konkrét soundtrackre sem.

Nos, mi is a Paul? Egy egész jó vígjáték, amit ezen kategória legsunyibb eleme, az obszcénitás rángatott le a lejtőn. Ezeket a részeket jobban is megoldhatták volna, illetve a főbb szereplők gárdájának átgondolása még jó döntés lett volna (még, ha ők is írták a filmet). Nem rossz film a Paul, én nem azt mondom, csak vannak olyan hibái, amik a kritikusabbakat meggátolják abban, hogy többször is megnézzék. Nekem még egyszer-kétszer belefér a haverokkal.  

A visszaút (The Way Back) by danialves

 1941. Három ember lépi át Tibetnél az indiai határt, miután megszöktek egy szibériai fogolytáborból és 4000 mérföldet gyalogoltak. A film ezen az igaz (bár 2006-ban elvileg megcáfolt) történeten alapul. A szökevény csapatot többek között egy koncepciós perben elítélt lengyel katona (Jim Sturgess), egy titokzatos amerikai (Ed Harris), és egy orosz bűnöző (Colin Farrell) alkotja.

A történet tehát ezt a 4000 mérföldes utat mutatja be Szibériától Tibetig, és ezen kívül tényleg nem sok minden történik. Talán még egyetlen játékfilm sem próbálkozott a szovjet gulágok témájával, de ez az eredeti lehetőség kihasználatlanul marad, és maga a szökés gyakorlatilag az egyik leghangsúlytalanabb része lesz. Pedig nem csak az egzotikus téma, de maga a szökés tervezése és megvalósítása is rengeteg érdekességet hordozhatna magában, ennek ellenére minden annyira simán megy, hogy Michael Scofield se tudta volna jobban csinálni. Ezek után nem marad más, mint hogy néhány embert nézünk másfél órán keresztül gyalogolni. A gyönyörű tájak (mellesleg jó operatőri munkával feldolgozva) adják a párhuzamot egy természetfilmhez: ugyanolyan szép és ugyanolyan kevéssé izgalmas.

Szinte semmilyen konfliktus nincs a filmben, pedig a teljesen különböző karaktereknek és a túlélési szituációnak számos ilyen helyzetet kellene teremteniük. Janusz, a lengyel katona önjelölt vezető szerepét még az orosz maffiavezér sem kérdőjelezi meg, döntéseibe mindenki belenyugszik, egymással se vesznek össze komolyan a szereplők. A forgatókönyv tehát elszalasztja egyetlen mentőövét, hogy valamilyen értelmes módon kitöltse a maradék játékidőt, a legnagyobb csavart innentől kezdve az jelenti, hogy egy karakter meghal vagy életben marad-e a sok viszontagság során.

Magukra a színészekre nem lehet panasz, mindenki hozza a tőle elvárhatót, a nagyobb nevek még annál is többet (Colin Farrell bűnöző-szerepben egészen zseniális). A zene különösebben nem jelentős, így hónapok távlatából komoly kihívást jelent felidézni bármit is belőle.

Ez a film tehát a kihasználatlan lehetőségek tárháza. Gyönyörű, de komolyabb tartalommal nincs megtöltve, egyszerűen nem tudja elérni, hogy az emberi kitartás és szabadságvágy pátoszos története megérintsen vagy mélyebb nyomot hagyjon bennünk.