Perfect Insanity

Théo: Percy Jackson és az Olimposziak – A Villámtolvaj

Az oroszok a spájzban, a görög istenek pedig az Empire State Building tetején vannak, a Rick Riordan könyve által ihletett Percy Jackson filmben. Ez jó nekünk? Miért ne, hiszen Amerikának eddig csak görög istenei nem voltak.

Az ember kezd kicsit szkeptikussá válni, azzal kapcsolatban, hogy miért Amerika a világ közepe? OK, a filmgyártás egyik fő pólusa ez az ország, és tényleg érdekesen hangzik így a történet, de a görög mitológia beültetése a Nagy Alma és társainak valóságába, egy kicsit muris (ez már nem az első, hogy az amerikaiak más nép mítoszából kölcsönöznek…khm..Varázslótanonc és a Merlin mondakör). Vegyük az alap szituációt. Egy hiperaktív és diszlexiás fiú, Percy életébe csöppenünk, amit az előbb említett betegségnek hitt dolgok nehezítenek meg. Mostohaapja, Gabe bűzlik, mint Kukori szemétdombja, azonban ezt a bűzös valóságot, édesanyja szebbé teszi. Egy napon azonban kibukik a valóság, és megindul a történet. Percyre rátámad matektanárnője (hárpia formában), a legjobb barátja megmutatja szatír valóját (szatír alatt itt a mitológiai, félig kecske-félig ember élőlényre utalunk) és kiderül, hogy remekül olvassa az ógörög nyelvet. Miért? Nos, Percy egy görög főisten, Poseidon fia, egyfajta félvér. Ami a normális éeltben hátránya, az itt az előnye, hiszen a visszatarthatatlan erők okozzák hiperaktivitását, illetve Grovert idézve, az ógörög software miatt a rendes betűket nem, de a régi írásmódot remekül olvassa. Maga a slamasztika pedig a következő: Valaki ellopja Zeusz mestervillámát. Mindenki Percyt gyanúsítja, akinek először menekülnie kell (többek közt egy minotaurusz elől), majd nekiáll megkeresni a villámot és magát a tolvajt is. A történet elég komplex, és nehéz lenne ennyi sorban leírni, szóval….olvassátok el a könyvet!

Miért említem a könyvet? Nos, maga a film rengeteg helyen elferdíti az eredetit. Tény, hihetőbb, hogy egy 17 éves menti meg a világot és nem egy 12 éves. De az, hogy több szereplőt, szinte kompletten átvariálnak, az egy kicsit merész. Grover alakja a könyvben egy vörös hajú, szende kisfiú….a filmben egy nagyszájú néger srác. Vegyünk egy másik példát. Annabeth, Percy jövendőbeli barátnője (ez persze majd a következő részekben alakul ki, de tuti a dolog) a könyvben szöszke, itt egy egy vöröses-barnás hajú csaj. Pluszban, volt, akiket teljesen kihagytak a filmből (pl. Dionüszosz, a Félvér tábor vezetője). Ezek persze a film szempontjából nem égbe menő problémák, azonban annak, aki nem tud egy picikét elvonatkoztatni a könyvtől (teszem azt, hogy elolvasta), annak ez bökheti majd a csőrét.

Meglepő színészgárdát hozott össze a stáb, hiszen olyan nevek is szerepelnek, mint Pierce Brosnan (ex-James Bond és Mamma Mia) valamint Uma Thurman (Kill Bill 1-2). Mellettük még Sean Bean aki komolyabb név, illetve a Grovert alakító fiatal színész, Brandon T Jackson lehet ismerősebb. A főszereplő, Logan Lermannek eddig nem voltak komoly szerepei, de itt elég jót alakított, akárcsak a többiek is. Számomra a legkellemesebb élményeket Jackson okozta, bár ehhez kellett egy jól megírt karakter is.

A film egy fitalakonak szóló könyvön alapszik, és ő maga is ilyen lett. Könnyed, semmi terhelő vagy agyfárasztó gondolatmenet. Egy igazi popcornmozi. A zene, a világ és az egész megjelenése a szórakoztatásra megy, ahogy a karakterek kidolgozása és megjelenése is. Képzeljétek el, amikor Hádés, a pokol Istene, amolyan Rory James Dio vagy Ozzy Osbourne stílusban jelenik meg, a háttérben Marshall hangfalakkal és egy tucat Gibson gitárral. Ilyen momentum még, mikor a 3 főhős elindul a pokolba, és a háttérben az AC/DC – Highway to Hell megy, vagy úgy Grover bármelyik megszólalása.

Összefoglalva, Percy Jackson első olimposzi kalandja szórakoztató és könnyed, akárcsak a könyv. Remek délutáni kikapcsolódás, ha egy görögös és kevésbé epikus Harry Potter „mesére” vágysz. Ajánlom ezt is, és a könyvet is elolvasásra, mert kellemes perceket szerezhetnek, egy borongós délutánon (férfi nézőknek, a kellemes látvány a főszereplő nőben is kimerülhet).    

Évösszegzés: Szavazás lezárva!

Az évzáró videónkkal kapcsolatos szavazást lezárjuk. A szavazatok többségét az "Igen" nyerte el, ezért év végén elkészítjük a videókat. Köszönjük minden szavazónak, remélem azért a Nem-re voksolók is megbékélnek a dologgal.

Halhatatlanok - Filmhír

Sziasztok. Egy újabb trailert hoztam el nektek, mégpedig az idén novemberben debütáló Immortals-ét. Az előzetes felettébb érdekes, és a történeten kívül sok dolgot le lehet belőle szűrni. Először is, az már tuti, hogy a 300-hoz hasonló látványvilágot kapunk, a kérdés az, hogy a látványfilmek terén még rutintalan rendező, Tarsem Singh mit képes kihozni ebből a mitológiai agymenésből. A másik dolog pedig a hihetetlenül szarul beágyazott lassítások. Szerintem az előzetesben szereplő összes slow motion istentelenül vérciki, de ez talán csak az én hibám. Viszont amint az leszűrhető , a csata jelenetekkel ezen kívül komolyabb gond nem lesz, mert nem szabad lennie :D.Harmadszor pedig rengeteg klisét szór el, már a trailer is, így valószínűleg egy sablon blue box mozi várható. A színészi stáb sem tökéletes, viszont azért sikerült a készítőknek elcsábítani Mickey Rourke-ot, aki valószínűleg a főgenyát alakítja majd, vele fog szembe szállni Henry Cavill, akiről a büdös életben  nem hallottam. Ahogy a két forgatókönyv íróról sem, akik görögök, és testvérek... érdekes. Meglátjuk mit sikerül kihozniuk a készítőknek ebből a viszonylag sablon alap sztoriból, szerintem nem túl sokat. Nektek mi a véleményetek a trailerről, illetve mik az elvárásaitok a filmmel kapcsolatban?

Frog:Biutiful

 Sziasztok. Ma a tavalyi év számomra egyik legjobb filmjét, a Biutifult veszem górcső alá.

Uxbal (Javier Bardem) élete romokban hever: Felesége piti utcalányként dolgozik, a gyerekei elhidegültek tőle, ő pedig illegális dolgok kereskedésével foglalkozik. Amikor a férfi azt hiszi nem lehet rosszabb az élete, egy újabb katasztrófa éri, rákot diagnosztizálnak nála. Élete fenekestül felfordul, a folytonosan zuhanó életszínvonala és családi állapota már csak tetőzi ezeket a gondokat. Ezzel a cselekményszállal párhuzamosan  megismerhetjük a nagyváros panorámái mögött megbújó erőszakot, mocskot, és végeláthatatlan szegénységet, amely a turisták és fényűzők számára talán csak rémálmaikban jön elő Barcelonáról.

A filmet a már már leírhatatlan nevű, Alejandro González Inárritu rendezte.A mexikói rendezőnek voltak hathatós referenciái a drámákban, elég ha csak a Bábelt, vagy a 21 grammot említem. Előző filmek közül egyiket sem láttam, de itt Inárritu lenyűgöző munkát végzett. A film kulisszáinak gerincét alkotja ő, hiszen a rendezés mellett, a film forgatókönyvének papírra vetését is elvállata. Mindkét esetben maradéktalanul elégedettek lehetünk vele, hiszen egy nagyszerű, sokszor pörgős, mégis intenzíven depresszív gondolatmenetet alkotott a nézőknek. Folyamatosan lebben fel a fátyol korunk Barcelonájáról, illetve Uxbal ügyeiről is. 

A film egyik legjobban eltalált része a hangulat. Hihetetlen depresszív és melankolikus, és erre csak rátetőznek a nagyszerűen megkomponált párbeszédek, illetve az a mérhetetlenül nyomasztó atmoszféra ,amelyet nem hogy 2011-ben, de még soha nem éreztem. A hangulat egyértelműen az ember lelkét célozza meg, amelyre rátelepszik, és 2 óráig ki sem engedi karmai közül.

De a hangulat sem lenne tökéletes a színészi játékok és karakterek nélkül. Javier Bardem  tökéletesen alakít. Tudom, felelőtlenség ezzel dobálózni, de mégis korunk egyik legjobb és legelismertebb színészéről beszélünk. Aki itt valami hihetetlenül precíz, és grandiózus játékot tár elénk, tökéletesen visszaadva az egyszerű családapa szerepét. Nem is értem igazából, miért nem kapták fel a film után, hiszen bármennyire is imádom a Nem vénnek való vidéket, az itteni alakítása még Anton Chigurh megformálásán is túltesz. Karaktere is hálás, és tökéletes: egy egyszerű átlagember, olyan, akivel látszólag minden nap találkozhatnánk az utcán, ezért maradéktalanul együtt tudunk vele érezni.Bardem teljes mértékben megérdemelte az érte kapott Cannes-i díjat, de én az Oscart is megkockáztattam volna neki..

A fényképezés is megérdemli a dicséretet, ugyanis a nagyszerű vágással együttvéve nyomasztó, és mégis élvezhető elemet alkotnak. A domináns színek mindegyike a szürkéhez áll közel, így nagyon szép , és lehangoló képeket kapunk. 

Összességében egy hihetetlenül gyönyörű, és megható film a Biutiful. Az utóbbi évek egyik legjobb drámája ez, amelyhez a tavalyi évből csak a Fekete hattyú fogható.Melankolikus hangulata mellett tabudöntögető, és tényfeltáró is, korunk egyik látszólag legszebb és legmodernebb városáról, Barcelonáról. Tökéletesen mutatja be az emberi élet múlandóságát, és viszontagságait is. A film közel sem hibátlan, mégis valahogy második megnézés után is erős késztetést érzek a megtekintésére. Mindenkinek ajánlom, de főleg azok nézzék meg, akik szeretik a kissé vontatott drámák színfalai mögé ültetett borongós jelenképeket.

A Dolog - Preview By Nexus

 Sziasztok. Nexus elkészített egy preview videót A Dolog című, idén megjelenő remake-ről. A videóban a szubjektív véleményét, illetve az "elvárásait" mondja el a filmmel kapcsolatban. Érdekes alkotás van kilátásban, remélem minél előbb megjelenik kis hazánkban is.

Szavazás a díjátadóról.

A Sparrow-val közös vitáink tisztázódni látszanak, ezért úgy döntöttünk, lehetőséget adunk nektek arra, hogy szavazzatok a díjátadónkról, illetve az évösszegzésünkről, amelyet januárban bonyolítanánk le. Szóval idén ne várjatok közös videót. Ha lehet indoklást is kérünk. Íme:

Frog:Levelek Ivo Dzsimáról

 Sziasztok. A mai kritikám alanya a 3 Oscarra jelölt Clint Eastwood alkotás, vagyis a Levelek Ivo Dzsimáról.

Az amerikai hadsereg Japán határait tapossa. A második háború vége közeleg, már csak az ázsiai ország tartja magát. Az utolsó támaszpontjuk az Ivo Dzsima nevezetű kis sziget, amely japán egyik stratégiai központja. Ha a sziget jenki kézre jut, akkor az amerikaiaknak egyenes út vezet majd Japán fővárosáig. Az ázsiaiak minden erejüket összeszedve megpróbálják feltartani a hatalmas amerikai sereget, de hősies küzdelemben 40 nap után elbuknak a hatalmas túlerővel szemben. A film ennek a történelmi eseménynek állít tiszteletet.

A rendezői széket az a Clint Eastwood foglalta el, aki a mai filmes világ egyik legnagyobb alakja. Rendezőként és színészként is sokat tett le az asztalra, és azt kell hogy mondjam, minden sikerét megérdemelte. Sőt, ezért a filmért sokkal több járt volna neki, mint az az egy Arany glóbusz díj, amelyet a legjobb idegennyelvű filmért kapott. Eastwood nagyszerű munkát végzett, hihetetlenül precíz, és átgondolt gondolatmenetet rakott össze. Erre rátetéz a nagyszerű forgatókönyv, amelyet Iris Yamashita, és Paul Haggis alkotott. 

A film képi világa rendkívül egyedi, hihetetlen szép fényképezés tárul elénk, amely főleg a barna és szürke tónusokat használja, ezzel gyönyörűvé téve a filmet. A színezés nagyszerű hangulatot sugároz, amely lehangoló, de mégis hősies. 

A színészi játékok is nagyszerűek. Ken Watanabe élete alakítását nyújtja, élvezettel alakította a mindent a hazáért feladó, hősies vezetőt. Ki kell emelnem a másik két főszereplőt is, azaz Kazunari Ninomiya-t és Tsuyoshi Ihara-t. Egyikőjük sem híres, vagy befutott színész, mégis akkorát játszanak, hogy öröm volt nézni. Hihetetlen szimpatikusak, és emberközeliek voltak, ezzel rászolgálva arra, hogy teljes mértékben nekik szorítsunk.

Azonban nem az előbbi sorok alkotják a film legnagyobb pozitívumát, hanem a karakterek, amelyek nagyon emberközeliek voltak. Az összes megismert japán katona hősies volt, mégis emberközeli, azaz nem pl. a  300-ban megismert gyilkológépeket, hanem egyszerű embereket kapunk. Ez a hősiesség és önfeláldozás a film gerincét alkotó tény, amely ebben az (akkor) elszigetelt japán társadalom evidens dolog volt. Mégis európai emberként sokan meglepődhetnek azon, hogy mennyire hősiesen, és önfeláldozóan harcolnak azért, hogy birodalmuk akár egy nappal is tovább bírja a hatalom tartást. Tudom, a japánok nem éppen a második világháború legszimpatikusabb emberei voltak, mégis a végletekig harcoltak, egy már elvesztett háborúban, amely miatt az Ivo Dzsimai katonák legendává váltak.

Összességében ez a legszebb, legőszintébb, és legjobb háborús film, amelyet láttam. Mindezt túlheroizálás, túlromantikázás, öncélúság, vagy ajnározás nélkül éri el. Egyébként Clint Eastwood leforgatta a filmet az amerikaiak szemszögéből is, amelyet hamarosan pótolni fogok. Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, de főleg azok nézzék meg, akik szeretik a hősiességet, és a hazaszeretetet.

Happy Birthday Perfect Insanity!

Szinte percre pontosan egy éve raktam ki a blog első hivatalos bejegyzését. Akkor még legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyi ideig húzza az oldal. De szerencsére az első 2-3 hónap sikertelensége után nem adtuk fel, így elértük az egy éves kort. Ugyan voltak a blognak hullámvölgyei, nem mindig ment minden úgy, ahogy szerettem, szerettük volna. Például a tagfelvételeinkben is rendre rosszul döntöttem: a felvett tag eltűnt, vagy egyszerűen csak nem írt vagy videózott. De ezekre a rosszabb pillanatokra már később talán már nem is fogunk emlékezni. Viszont a blog valódi mérföldköveire igen: a közös filmnézésekre, a Sparrow-val közös munkákra, az első videóinkra, vagy az agyonoltott első kritikámra. Örömmel és büszkén tekintek vissza az elmúlt évre, mert habár nem egy hihetetlen nagyszabású blog a miénk, én még is nagyon örülök, hogy eddig kihúztuk. Mert azért jó lesz majd elmondani 5-6 év múlva, hogy annak idején alkottam valamit, amit még ha nem is néznek sokan, de páran igen. Ezek a dolgok engem hihetetlen sikerélménnyel töltenek el. Örömmel emlékszem vissza az összes videóm készítésére, még ha néhánnyal (A dögös és a dög, bláhh :D ) sokat is szenvedtem. Sok mindent elértünk ezalatt az egy év alatt, amely nekünk sokat számít. Dolgoztunk együtt a Baaadmovies-sal, a Movietank-kal, a Théo's Bloggal, és a MoovieMania-val is. Ezek az együttműködések mindig a kedvenceim voltak, és lesznek is. Örömmel tekintek vissza a kisebb-nagyobb Pro/Contra csatákra, az élménybeszámolókra, évösszegzésekre, élménybeszámolókra, vagy a díjátadónkra. Még ha kicsit sablonosan is hangzik, én mégis örök életemben emlékezni fogok ezekre a dolgokra, hiszem mindegyikük elkészítése élményszámba ment. Ahogy a videóké is, amelyek száma tőlem mostanában megcsappant, mégis imádom őket csinálni. Mert amikor elkészülsz egy videóval, és újranézed azt, az az érzés leírhatatlan.

Összességében hihetetlen büszke vagyok a blogra, és az utóbbi egy évére. Hiszen alkottam valamit, ami nem nagyszabású, de mégis az enyém, a miénk. Köszönöm mindenkinek, aki egy posztot, vagy kommentet írt, esetleg megnézte a videóinkat. Remélem jövőre ugyan itt, ugyan ekkor még létezni fog a blog, és még több dicsőséggel, és élménnyel a hátam mögött írhatok majd.

Köszönjük ezt az egy évet!

Sziasztok.