Sziasztok. Tegnap délután megkaptuk az első (és reméljük nem utolsó) tagfelvételre jelentkező videót PCVeterántól. Emlékeztetőül, a tagfelvételünkre jelentkezhettek a perfectinsanityinfo@gmail.com-on Íme a videó:
Címkék: tagfelvétel
Dennis Villeneuve Oscar-díjra is jelölt filmje egy ikerpár és édesanyjuk történetét meséli el, amelyet keresztülsző Libanon véres és kegyetlen történelme.
A Kanadában élő Jeanne és Simon Marwan (Melissa Desourmeaux-Poulin és Maxim Gaudette) meglepő hirtelenséggel elhunyt édesanyjuk (Lubna Azabal) végrendeletében két borítékot talál: egyiket régen elhunytnak hitt édesapjuknak, másikat bátyjuknak (akinek létezéséről nem is tudnak) kell eljuttatniuk. Simon nem akar foglalkozni a dologgal, nővére azonban a Közel-Kelet felé veszi az irányt, hogy megtalálja családtagjait. Ezzel párhuzamosan pedig elindul az anya, Nawal Marwan története, a 70-es évektől kezdve egészen a libanoni polgárháború borzalmain át napjainkig. A film ezt a két szálat váltogatja, gyakorlatilag ugyanazokat az eseményeket bemutatva Nawal és az évtizedekkel később utána kutató Jeanne szemszögéből.
A mű egész koncepciója zseniálisan és meglehetősen hatásosan van felépítve. A történetre nem lehet panasz, a szerkesztésnek köszönhetően ráadásul néhány igen remek fordulatot tartalmaz. A rendező meglehetősen naturalisztikus ábrázolásmódot választott az események elbeszéléséhez, így még jobban meghökkentve a nézőket egy-egy jelenetnél. A filmzene gyakorlatilag hiányzik is ennek a hatásnak az eléréséhez, gyakorlatilag egyetlen, többször is szereplő Radiohead szám alkotja az egészet, amely egyáltalán nem üt el a film hangulatától.
A színészi játékok is kiválóak, ugyanakkor úgy érzem, a forgatókönyv egyáltalán nem enged belelátni a karakterek lelkivilágába. A két testvér működése kimerül abban, hogy sorban kérdezgetnek meg embereket, de ez korántsem jelenti azt, hogy kidolgozatlan jellemeket kapnánk. Néhány jól megírt apróság sokszor többet mond a filmben, mint egy tízperces dialógusnál, de sajnos ettől még minimális információnk van a három főszereplő motivációiról, éppen ezért egyik szereplő se tud közel kerülni a nézőhöz. Hozzá kell tenni, talán nem is ők vannak a középpontba állítva, hanem a háború, a gyűlölet és az egész Közel-Kelet világának érzékletes és pontosságra törekvő bemutatása. Valószínűleg a történet kissé bizarr megoldása is ezt a célt szolgálta, de az számomra már túl sok volt.
Mindent összevetve egy minden tekintetben jó filmről beszélhetünk, amelynek különleges világa és szemléletmódja mindenképpen felüdülést jelent sok hollywoodi produkció mellett.
A csapat szinte tökéletes. Van itt laza, pörgős nyelvű és kemény kritikus. Azonban valami még hiányzik! Lehet, hogy te vagy az? A PI új arculata szerint játékelemzések is lesznek a blogok, amire megfelelő játékbemutatóst keresünk, Grazour Bourne barátunk mellé. Én sajnos saját okokból nem tudok vállalni ezt a posztot ezért kell a TE segítséged. Lehet írásos vagy videós a kritikád, küldd el nekünk, értékeljük és meglátjuk, bekerülsz-e a csapatba. A minőség garantált és a Közös Filmnézés is kihagyhatatlan élmény szokott lenni. Várunk a csapatba! Téged, vagy téged, vagy a másik srácot onnan, a hátsó sorból..igen, téged!
Jelentkezéseket várjuk a perfectinsanityinfo@gmail.com e-mail címre!
Jelige: TGF
Théo
"Szakítsd át a határokat"
Steven Soderbergh rendező (Ocean's trilógia) és Scoot Z. Burns forgatókönyvíró (Bourne-ultimátum) közös műve egy halálos és elképesztően fertőző járvány terjedését mutatja be a kezdetektől egészen az ellenanyag elkészültéig. Mindezt rengeteg átlagember (Matt Damon, Jude Law, Gwyneth Paltrow) és a világ legnagyobb egészségügyi szervezeteinek vezetői (Laurence Fishburne, Marion Cotillard, Kate Winslet) szemszögéből mutatja meg. A film azt az utat választja, hogy vírus terjedésének különböző lépéseit igyekszik pontosan bemutatni, általában TV-adások narrációja mellett mondva el a főbb eseményeket. Majd a szereplők szemszögéből is megmutatja ezeknek hatását, valamint a WHO és a CDC alkalmazottain keresztül az előkészítő háttérmunkálatokat.
A probléma azzal van, hogy mindezt 106 percben próbálják elmesélni, így tulajdonképpen semmire nem jut idő. Viszont ez korántsem jelenti azt, hogy egy pörgős thrillert kapnánk, inkább a felületesség a döntő tényező. 6 ember története kapcsolódik össze a film során az említett kronologikus bejátszások mellett, így egyértelmű, hogy a jellemek kidolgozatlanok és egyes szálakon alig történik valami. Ráadásul ezen történetszálak sem azonos súlyúak, néhány egészen jól meg van írva, valamelyiknek viszont csak 2-3 klisészerű jelenet jutott. Ennek köszönhetően a mű egésze küzd azzal, hogy egy egységes mondanivalót állítson fel (bár szereplőnként vannak erre kísérletek, de fajsúlyos egyik sem tud lenni), vagy hogy egyáltalán megérintse a nézőt. Persze vannak sikeres példák az ilyen jellegű alkotásokra, mint például a Crash, azonban annak filmnek nagy előnye volt, hogy a koncepció határozta meg a történetet (és így az egyes karakterek felületessége fölött is el tudunk siklani), míg jelen esetben ennek pont fordítva kellett volna történnie.
Soderbergh gyakorlatilag minden lehetőséget kihagyott, hogy filmje sokkoló legyen, a betegek és gyógyszerre várakozók kilométeres sorai helyett inkább az egészségügyi döntéshozatalokra fókuszál. Ennek ellenére maga a rendezés jó, meglepő módon mindvégig képes fenntartani a figyelmet, valamint a film stílusjegyévé váló, a Drive-ból is ismert szintetizátoros zenére összevágott montázsok is nagyon el vannak találva. Az alakítások a karakterek egyszerűsége és a kevés vásznon töltött idő miatt elhanyagolhatóak (pedig már-már rekordmennyiségű Oscar-díjas, illetve Oscarra jelölt színészt szerepeltetnek), egyedül talán Jude Law tud kiemelkedni ebből. (A többiek védelmében mondva, ő sem azért, mert jobb színész lenne alapból, hanem mert az ő szerepét írták meg a legérdekesebbre)
A Fertőzés tehát inkább dokumentarista, mint filmművészeti remek, ugyanakkor kétségkívül vannak pozitívumai, főleg ha az átlag katasztrófafilmekhez hasonlítjuk. Ugyanakkor egy ilyen drámai jellegű alkotásba bőven több fért volna, és nekem mindenképpen maradt egy kis hiányérzetem a végefőcím megjelenésekor.
Utolsó kommentek