Egy történet Borsesztől
Sziasztok. Tudom, a blog elsődleges tematikája (azaz a filmek) alapján nem illik egy epikai történet az oldalra. De ez nekem kifejezetten megtetszett, ezért kirakom hozzánk. A történetet Borsesz, a korábbi tagunk írta. Ő jelenleg a Saját blogján tevékenykedik.
Már sok ideje gondolkozom azon, hogy a rokonaim vajon hogyan élhetnek, mit csinálhatnak ezekben a percekben? De a legfontosabb: vajon hol vannak? Sok csalódás ért már az életben, mint mikor megtudtam, mire is vagyok képes. Egyszerűen, hallhatatlan vagyok. De ne lepődj meg, ez a képesség a legrosszabbak, legrosszabbika. Mikor új ismerőseid, egyik nap felbukkannak, később pedig már nyomukat sem láthatod. Szörnyű érzés, mikor eljön az a bizonyos időszak, amitől mindig is rettegtem. Eltűnök a föld felszínéről és új tájakra kerülök. Új, érintetlen tájakra ahova a sorsom szánt. Mindig változik a testem, de a lelkem sohasem. Egy hatalmas körforgás az életem. Szörnyű ez az érzés...
Megint csak kilenc hónapot vártam, mikor újra felébredtem. Mikor eljön az idő, sajnos nem tudsz feleszmélni, mi is történik veled. Szélsebesen belecsapódsz a földbe és már nincs visszaút. Szabad akaratom nincs, így mások irányítanak. Csak pár hét, de legjobb esetben csak pár nap telik el és már új helyen ébredek. A testem újra változott, ám bár most kivételesen magasabbnak, nagyobbnak, testesebbnek érezhettem magamat. Furcsa érzés volt látni a környezetem, a szaladgáló, kis termetű lényeket és a fémgurulókat. Meghökkentő látvány tárult elém.
Egy napon szokatlanul nagy lelkesedés volt körülöttem. Minden lény boldognak látszott, és ez a jókedv az én hasznomra vált. Nem telt bele sok idő, mikor is egy furcsa színű kiállást tűztek rám. Nem igazán tetszett ez az ötletet, de kénytelen voltam megszokni. Pár perc sem telt el, de újra egyedül éreztem magamat. A lények eltűntek, a fények pedig visszahúzódtak. A szél feltámadt, a vihar eljutott hozzám. Örültem ennek, hiszen végre továbbállhatok egy új, izgalmasabb helyre, ahogyan ez általában így szokott lenni. De egy helyben maradtam. A hatalmas testem megakadályozta a szabadulásomat. Nem volt semmi esélyem...
Egy új nap virradt fel. A kicsiny lények újra építkezni kezdtek. Nem telt bele sok idő, mikor látom mit hoztak létre. Hasonló megjelenése volt, mint nekem, hasonló kiállással, hasonló méretekkel. Boldog lettem. Végre egy hozzám illő teremtmény, kivel beszélgethetek, aki megérti a problémáimat, akinek ugyan az a sorsa, mint nekem.
Eltelt a három hónap. Minden egyes percét kihasználtam. Csak beszéltem, beszéltem és beszéltem a mellettem álló sorstársnak, de ő csöndben volt mindvégig. Figyelmesen hallgatott engem, és ez boldogsággal töltött el. Eljött az idő! Újra égbe szálltam és vártam az időt, mikor végre újra találkozhatok a beszélgetőtársammal.
A nevem Walter. Pára, eső, hó, és hóember.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
