Perfect Insanity

   Az első bejegyzésemben már említettem, hogy indul egy írás sorozat, amely az elmúlt tíz év Oscar díjas filmjeiről fog szólni. Akkor itt is van az első rész, amelyben a legutolsó nyertes filmről lesz szó, azaz A király beszédéről. Most az elején elmondom, hogy ezek a filmek már megkapták a díjat, tehát arról nem fogok írni, hogy megérdemelték vagy sem, vagy, hogy voltak-e jobb alkotások az adott évben. A nyertes alkotásokról fognak szólni a bejegyzéseim, majd a végén felállítok egy rangsort, és kiderül, hogy szerintem melyik volt az elmúlt évtized legjobb mozija.

   Az igazán kiemelkedő alkotások után az ember sokáig szinte meg sem tud szólalni, annyira a mű hatása alatt van. Egy igazán jó film kell sokkoljon, kell valami olyant mutasson, ami után azt mondod, „ez igen, több vagyok azáltal, hogy láttam ezt a filmet.” A király beszéde nem tartozik ebbe a kategóriába, de ezt nem negatív kritikának szánom, hiszen a korszakos filmek ritkák akár a fehér holló. Az egész filmet az egyszerűség jelképezi, már az elején tudhatjuk, hogy mi fog történni és semmi olyan nincs, amire a néző igazán felkaphatná a fejét. Műfaját tekintve a film történelmi dráma, de abból is a könnyedebb változat, hiszen nincsenek benne nagy csaták, a főhős nem hal meg, nem lehet úgy tekinteni rá, mint egy érinthetetlen félistenre. A főhős igazán emberi, emberi hibákkal és emberi gondokkal, talán ez a film legnagyobb erőssége. Adott a yorki herceg,( Colin Firth) aki a második szülött fiú, tehát kevés az esélye, hogy király legyen. Egy ilyen hercegnek általában az életét a könnyedség és gondtalanság jellemzi. Nincs semmi gondja, elvétve akad egy-egy beszéd amit el kell mondania. Ez tényleg nem tűnik olyan egetrengető nehéz feladatnak, hacsak az adott herceg nem küzd igen komoly dadogással és innen származik az összes probléma. Már a film elején szembesül a néző a herceg félszegségével és már akkor lehet sejteni, hogy az egész bonyoldalom oka a dadogás lesz. A királyi család számára eléggé kellemetlen Berti betegsége, ezért minden követ megmozgatnak, hogy valamilyen módon meggyógyuljon. De minden hiába, senki sem tud segíteni rajta. Ekkor kerül a képbe Lionel Louge (Geoffrey Rush), az ausztrál logopédus. Már az elég, hogy ausztrál, de amikor kiderül, hogy teljesen új és némiképp érthetetlen módszerekkkel dolgozik, akkor nagyon úgy tűnik, hogy Lionelt sem engedi közel magához  Berti. (így szólítom, mert így „személysebb”) Azonban rájön, hogy nincs más választása, bukni nincs amit bukjon ezért belevág. Az egész film kettejük különös viszonyára, majd barátságára van kiélezve. Igen azt írtam, hogy barátság. Érdekes, létezik barátság egy király és egy „jöttment” auszrál között? A filmben igen. A két ember teljesen más világot képvisel és emberileg is teljsen mások, de mégis van valami ami miatt a viszonyuk jól működik. Talán az, hogy Bertit életében először egyenrangú félként kezeli valaki, nem egy jövendőbeli kiráyként tekint rá, hanem egy szimpla emberként, akivel néha egy jót beszéget. Közben a történesek is haladnak, vagy inkább haladgatnak, mert azt jóindulattal sem lehet mondani, hogy annyi minden történik, hogy kapkodnunk kell a fejünket és egyik ámulatból a másikba esünk, de nem is ezen van a hangsúly. Na tehát, a király meghal, az új király pedig teljesen alkalmatlan, ezért rövid időn belül lemond. Helyére pedig a dadogó, gátlásokkal tele lévő Berti kerül. Egy királynak kötelező megnyerően, határozottan beszélnie, hiszen Ő a „nép hangja”, ezzel tisztában van Berti is. Joggal kérdezi önmagától, hogy alkalmas ő erre, képes lesz apja nyomdokaiba lépni? A nyomás egyre nagyobb, és úgy néz ki, hogy összeroppan, de a Lionel módszere úgy tűnik, hogy bevállik, ezzel nem csak a királyt menti meg, hanem az egész országot. A végén ott az utolsó próbatétel. Anglia és Németország hadban áll, tehát most még nagyobb szüksége van a népnek a király buzdító és egyben nyugtató szavaira. Természetesen ahogy sejteni lehet, Berti képes elmondani a karácsonyi beszédet. A film csattanója nem robbanásszerű, de azt hozza amit várni lehet, nem csalódik a néző, sem pozitív sem nem negatív értelemben.

   Angol filmről van szó, ezért az angol humor sem hiányozhat. Aki kedveli, a kicsit fanyar, néha eléggé fura szigetországi humort, annak biztos tetszett néhány poén a filmből is. Eléggé komikus, ahogy a király káromkodik, vagy, hogy tartozik egy shillinggel. Kategória szerint A király beszéde történelmi dráma, de aki egy olyan filmet vár, ahol nagy csaták, vér és sok akció van, az bizony elég nagyot fog csalódni. Drámának dráma, de a szolidabb, könnyedebb verzióból.

   Ahogy már fentebb említettem a mozi, a király (Colin Firth) és Lionel (Geoffrey Rush) viszonyára, barátságára van kihegyezve. Colin Firth szerepe szerintem nagyon hálás, mi a színész feladata? Az, hogy beszéljen, előadjon. A beszéd a film egyik legfontosabb része, és legtöbbször elvárjuk a szereplőktől, hogy tökéletes kiejtéssel, kellemes hangon beszéljenek. Ha egy szerep mást kíván meg, akkor már rögtön felkapjuk a fejünket, így van jelen esetben is. Fura, hogy a szereplő dadog, de nagyon hatásos. Colin Firth remekül azonosul a szerepével, de nem hinném, hogy egy olyan kaliberű színésznek, mint ő gondot okozna, hogy dadogjon. Ezzel nem kisebbíteni akarom az előadását, csak jó arra is figyelni, hogy bizony ez egy kedves karakter, amiben benne volt, hogy nagy sikere lehet. Az már Firth érdeme, hogy nagy siker is lett. A karakter nem a „megszokott” királyi karakter, hiszen a királytól mindenki elvárja, hogy mindenben tökéletes legyen. Jelen esetben ez nem így van, ezért lehet szerethető ez a király. Nem azért fog megmaradni az emlékezetben, mert csatákat, haborúkat nyert volna meg, hanem azért, mert képes volt legyőzni egy gátlást, egy betegséget. Azt mindenki döntse maga el, hogy melyiket a nehezebb véghezvinni.

   A másik középpontban levő szereplő Lionel Louge (Geoffrey Rush). Ha azt mondtam Firth szerepére, hogy hálás szerep, akkor azt kell mondjam erre is. Lionel egy szerethető, jópofa amatőr színész, akinek semmilyen hivatalos irata sincs arról, hogy ő tényleg logopédus. Azonban mellette szól a tapasztalat és ez a legfontosabb. Olyan érzésem van vele kapcsolatosan, mintha egy meséből lépett volna ki, csak a jóság, a szelídség. Lehet, hogy valakinek ezafajta embertípus némiképp unalmas, vagy túl meseszerű, de nekem tetszett, szerencsére még az életben is találkozhatunk ilyen emberekkel. Nem mondanám erre a szerepre sem azt, hogy emberfelettien nehéz eljátszani, persze az ilyen szintű színészeknek, de Rush jól oldotta meg a feladatát. Teljesen hihető, ahogy játszik, elegáns, könnyed, akár egy angol(ausztrál) úr. Még egy valaki van, akit megemlítek, mégpedig Helena Bonham Carter. Ő a királynő, a feleség, aki mindvégig kiáll férje mellett, felvállalja a nehézségeket és mindvégig biztatja urát. Ennél sokkal inkább a merészebb szerepekben láthattuk inkább őt, de ezt is megoldotta és ez is jól állt neki.

   A király beszéde című film egy igen érdekes alkotás. Ha helyén kezeljük a filmet, akkor lehet élvezni és lehet rá azt mondani, hogy viszonylag jó film. Viszont, ha valaki túl sokat vár tőle, csak azért mert négy Oscart nyert és úgy ül le a filmet nézni, hogy azt reméli, hogy olyant fog látni, amit még soha, az bizony csalódni fog. Nem igér sokat már az elején, de amit várhatunk tőle azt megkapjuk, de semmivel sem többet. Mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer nézze meg a filmet, de lehet, hogy már másodszor nem fogja. A filmmel kapcsolatosan az a véleményem, hogy kihozták majdnem a maximumot a történetből, a szereplők jók, de ahhoz kevés, hogy azt mondjuk róla, hogy egy klasszikus.