Üdvözöljük „csodaországi” járatunkon. Öveket kérjük becsatolni, az út rázós lehet. Felhívjuk kedves figyelmüket, hogy zuhanás közben tárgyakkal ütközhetnek, vagy beszélő nyulak társaságába keveredhetnek. Fokozott figyelemmel legyenek az egerekre, akik a náluk lévő fogpiszkáló méretű szablyáikkal előszeretettel szurkálják mások szemét. Utunkon sztárvendégünk Johnny Depp lesz, aki egy szerencsés nézőnek kalapot készít, egyedi stílusban.

 

Nos, akit nem fogott volna meg a bevezetőm, az valószínűleg már úgyis odébb tekert, viszont, aki még itt van, annak bizonyára felkeltette érdeklődését az Alice Csodaországban 2010-es feldolgozásának tesztje. Tim Burtont már említettem egy korábbi videómban (Review rovat: 9) és itt is önmagát adja. Egy sötét, elborult mesevilágba kalauzol el minket, ahová a felnőtt Alice kerül, miután megszökik saját eljegyzéséről. Különös álmokat lát már gyerekkora óta, amiket csak víziónak hisz, pedig ez a valóság. Gyermekként napról-napra megjárta az utat, ami mostanra már „valótlannak” tűnik számára. Persze, Csodaországban sem minden a régi. A gonosz, nagyfejű Vörös királynő (aki mellesleg mindent a francia kártyából ismert „szív” emblémával díszit, még a saját fejét is) uralkodik, aminek nem sokan örülnek. A Fehér királynő és az őt pártolók, az orákulum által megjósolt „megváltó” eljövetelét várják, hogy újra a jó kerüljön a trónra. Mint minden mesének, itt is a jó-rossz ellentét a lényeg, és végül, kitalálhatjátok, melyik oldal győz.

A képi világ különleges. Aki szereti (én) ezt a képi világot, az nagyon jól fogja érezni magát a film alatt, elnézve a groteszk mesevilág képét, ami a maga módján, gyönyörű. A szereplők megjelenése egyedi. Mindegyik karakter a rajzfilmbéli karakterek, timburtonös verziója. Ezalatt azt értem, hogy még a jó karakterekben is van egy cseppnyi sötétség és kattantság. Mégis, megragadják az embert. A Kalapos (Johnny Depp) és Alice (Mia Wasikowska) mind pozitív szereplők, de Burton stílusából adódóan még ők is furcsák. Persze, ez nem baj. A színészi játék, illetve az animált szereplők mozgása és játéka is hibátlan. Nem igazán találunk sablonos szereplőt, talán pont emiatt, a stílusváltás miatt. Egyedüli, amolyan irritáló szereplő a harcias kisegér volt, aki talán túlontúl önfejű, illetve a túl bájosra sikerült Fehér királynő, akit Anne Hatheway alakít. Mia, azaz Alice nagyszerűen teljesít, hiszen jól adja elő a vívódó főhősnőt, aki a film utolsó fél órájáig nem hajlandó elhinni, hogy nem álmodik, hanem ez a valóság. Színészi játékban még óriási pacsi, az agyonmaszkírozott Helena Bonham Carternek (ő volt Bellatrix a HP sorozatban), aki bár negatív szereplő volt, mégis a maga módján szerethetővé vált naivitásával és érzelmi kitöréseivel. Az animált szereplők közül nagy kedvencem lett a hiperaktív-paranoiás és mégy egyéb pszichológiai problémákkal küzdő nyuszi és a Vigyorkandúr, akinek a szinkronja hihetetlenül el lett találva. Még egy ilyen hátborzongató, csalogató és mégis megbízatónak tűnő hangot találni ennek a figurának.  

A megjelenést már kiveséztem, amennyire lehet, úgy hogy jöjjenek a hangok és egyéb mütyürök. Danny Elfman zenéi találóak, illetve a film végén még Avril Lavigne hangja is feltűnik. Amit már említettem, a szinkron is találó. Nem volt egy olyan hang, ami nem passzolt volna a kijelölt alakhoz. A nem beszédes karakterek vicsorgása, morgása és szuszogása is hibátlan.

Sokan belekötöttek a filmbe, mondván lehúzott rókabőr. Lehet, hogy az. Lehet, hogy Tim Burton megfogta, és átrajzolta a Disney-s Alice világát. Azonban ez így jó. A film folyamatosan viszi tovább az érdeklődésünket. Kell egy kis elborultság, illetve az, hogy szeresd ezt a stílust, de az Alice jó film. Az ImDb oldalán 6.6 ponton áll, ami azért nem olyan rossz. Több kikacsintást is láthatunk az eredetiből, sőt, pár jelenet élőszereplős formában is megjelenik. Az Alice Csodaországban egy felnőtteknek szóló mese, az álmokról, és arról, hogy mindenki lehet egy kicsit őrült.