Perfect Insanity

Grazor Bourne bemutatja : Diablo 3 Beta

Frog - Titánok haragja

Mint anno említettem, a Titánok harca a sok negatív kritika ellenére nekem tetszett, sőt, szeretem a mai napig is, úgyhogy már vártam a csütörtökön megjelenő második részét, és amikor alkalmam adódott rá (azaz tegnap) beültem megnézni. Lássuk hogy sikerült!

A második rész az első felvonás után veszi fel a fonalat, amikor már Perszeusz (Sam Worthington) felesége halott, Ő pedig újra halászként tengeti mindennapjait, egyetlen fiával, Heliussal. Azonban a világot újra veszély fenyegeti, hiszen az alvilág ura, Hades (Ralph Fiennes) és Ades (Édgar Ramirez) tőrbe csalják Zeuszt és Poseidont, hogy ki tudják szabadítani az ősi titánt, Kronoszt. Természetesen főhősünkre hárul a hősi feladat: meg kell találnia Poseidon fiát, és ki kell szabadítani saját apját a Tartaroszból, az alvilági börtönből.

Hát mit is mondjak.. Nagyon vártam ezt az alkotást, és talán az elvárásaimnak is köszönhető, hogy végül kissé csalódottan kellett elhagynom a mozitermet, hiszen a Titánok haragja sajnos nem lett egy kimondottan jó film, de lássuk az okokat.

A a forgatókönyv a film talán leggyengébb pontja, akárcsak az első résznél.  A szkriptet ezúttal öten írták, mégis annyira hanyagul összetákolt, hogy el sem hittem a film pörgése alatt. Tele van klisékkel, fordulatoktól mentes, és izgalmakat is csak nagy ritkán kapunk, bár a film végig pörög, és nem unalmas.

A színészi játékok is gyengék, sajnos. Worthington gyakorlatilag egyetlen eljátszható szerepe ez az epikus hős, amit már az Avatar óta folyton alakít. A többiek sem voltak kielégítőek, a Perszeusz fiát játszó John Bell meg egyszerűen nem értem hogy kerülhetett egy ilyen filmbe, annyira pocsék volt.

A látvány billenti egy kicsit a mérleg nyelvét a pozitív felé, hiszen ahogy korábban, úgy most is kiválóak az effectek. Gigantikus a látványvilág, szép a fényképezés, és letisztultak a harcok is , valamint a zene is kifogásolhatatlan. Szerencsére a 3D most (főleg az elődhöz képest) baromi jó volt, főleg a Tartaroszban játszódó térhatásra kihegyezett jelenetek tetszettek.

Ezen felül azonban  a film nem lett nagy durranás, hiszen a hangzatos cím ellenére Kronosz csak 10 percet szerepel, és akkor sem ad maradandót. A Titánok haragja számomra csalódás volt,ennek  ellenére nem rossz film, csak a stáblista lepörgése után már alig emlékeztem valamire, és ezen még az amúgy egész jó 3d sem tudott érdemben segíteni. Egyszer mindenkinek ajánlom a Titánok haragját, hiszen hibái ellenére szórakoztató, csak sajnos finoman szólva sem maradandó.

Trancsírák (Tucker and Dale vs the Evil, 2010)- by Power

Sziasztok! Eredetileg egy élménybeszámolót terveztem volna, amit az Erő krónikája videómnál be is ígértem, azonban az utolsó pillanatban meggondolva magam úgy döntöttem, hogy inkább egy írásos kritikával jelentkezem. Nos akkor lássuk mitől is olyan is jó szerintem az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb horror-vígjátéka, ami az én megítélésem szerint simán kenterbe ver olyan mozikat, mint a Horrorra akadva, a Haláli hullák hajnala, vagy éppen a Zombieland.

A film lényegében úgy indít, mint akármelyik B-kategóriás slasher: egy seregnyi tinédzserből álló baráti társaság elhatározza magát, hogy lemennek egy jó kis tóparti kempingezésre. Azonban két főszereplő főhősünknek, Tucker-nek (Alan Tudyk) és Dale-nek (Tyler Labine) szintén a tó mellett akad dolguk, hiszen a nyaralójukra igencsak ráfér egy kis felújítás, amit ők egy kis baráti horgászattal és sörözgetéssel kötnek össze. Egyszer csak hirtelen baleset történik: a fiatal társaság egyik igencsak szemrevaló hölgy tagja az éjszakai fürdőzés alkalmával megcsúszik egy sziklán, melynek következtében elalélt állapotban merül a víz alá. Lévén, hogy a lány barátai közül senki sem látta az esetet, ezért a két pecázó férfinak kell kimenteniük. El is viszik a nyaralójukba, hogy ott ápolják. A mentőakciót viszont a kamaszok csoportja hadüzenetként kódolja, ezért felfegyverkezve közelítik meg a két rettegett pasas hétvégi házikóját.

Mi mással is kezdhetném ezt az elemzést, minthogy a két műfaj keveredéséről írjak? Emelem kalapom a készítők előtt, hiszen egy olyan szintű balansszal, egy olyan gondosan kiépített  aranyközépúttal szabnak gátat a horror és a komédia között, hogy az valami elképesztően pazar. Egyik sem nyomja el a másikat; a nagyszerűre sikeredett véres jelenetek mellett a zseniális poénok és szituációk biztosítják a kifogástalan hangulatot, amikhez természetesen hozzájárulnak a szintén jó érzékkel kiválasztott betétdalok is.

A színészi játékok terén nem találunk semmi kiemelkedőt, amit kellett azt hozták a stáb tagjai. A karakterek viszont frenetikusan jól lettek megírva. A jámbor lelkű, de ijesztő külsejű párosunktól kezdve a komplex összeesküvés-elmélet szövésre hajlamos, ámde roppant gyáva fiatalokig. Egyszerűen annyira szerethetően hülyék a szereplők, hogy sohasem lehet benne biztos a néző, hogy éppen mi fog történni. Voltaképpen az egész film a félreértésekre, a külső alapján való jogtalan megítélésre és a véletlenek sorozatára épül, mindezt egy nagyon eredeti köntösbe bújtatva. Bravó, Eli Craig! (Akinek ez az első igazi rendezése, aki emellett a forgatókönyv ötletgazdája is.)

Valami mégis visszahúz attól, hogy egy perfekt alkotásnak tudjam be a Trancsírákat. Konkrét precedensekkel ezt nem tudnám prezentálni, majd érezni fogja mindenki, aki megnézi. Igazából több apró hibácskából tevődik össze egy kis egész. De ez az én szememben nem változtat azon a tényen, hogy ez egy szenzációs darab. Tipikusan az a film, amely elfeledteti minden gondodat, hagyja hogy hátradőlj és élvezd.

Tiszta szívből ajánlom mindenkinek megnézésre a Trancsírákat, mert kellően izgalmas, humoros és véres. És attól függetlenül, hogy sajnos meglehetősen rövid, veszettül szórakoztató és hangulatos.

Ajánló#2

 Egy picike szünet után ismét szeretnék egy-két filmről írni, és remélhetőleg akad pár ember, aki élvezettel fogja nézni az általam megemlített két filmet.

Baseball álmok (Field of dreams) 1989

A filmről annyit röviden, hogy egy Iowai farmer és családja van a középpontban. Egy nap a családfő, Ray (Kevin Costner), furcsa hangokat hall a kukoricaföld felől, hogy építsen egy baseball-pályát a megművelt terület helyére. Itt jön a képbe a fantasy. Nagyon jól megtalálja a film az összhangot a fantasy és a valóság között, egyik sem kerül túlzásba. 

A filmnek az a fő kérdése, hogy az álmok be tudnak-e válni, van-e értelme az álmodozásnak, persze nem megy olyan mélységekbe, mint az Eredet, hanem egy átlagos amerikai farmer példája által valósul meg az álmok. 

A film nagyon amerikai, szó mi szó. Én, mint olyan személy, aki sosem játszott vagy nézett baseballt, át tudtam élni. Ajánlom azoknak akik szeretik a baseballt, vagy csak szeretnének egy könnyű filmet megnézni estére.

Chaplin 1992

Rengeteg életrajzi film jelenik meg a palettán. Egyre jobban látszik, hogy az alkotók kifogynak az ötletekből, és ilyenkor elővesznek egy ismert vagy széles körben kevésbé hangzatos alakot, és megfilmesítik annak életét.

Ez a film azonban számomra többet adott, mint egy átlagos életrajzi dráma. Megmutatta az embert Chaplinben, ami ugye nem nehéz, hiszen önéletrajzi forrásokra hivatkozik a film. Tények, pletykák, érdekességek derülnek ki a filmipar egyik első sztárjáról.

Robert Downey Jr. nagyon jól alakította a sztárt, egyszerűen a karaktert láttatta a nézővel, nem a színészt. A technikai hatások is a helyükön voltak, a kosztümök is, egyszóval  minden. A történetvezetés némely helyen lassú, de ez a drámák hátulütője. 

A film méltó emléket állít a film óriásának, szerintem maga az alany is meg lenne elégedve vele.

Ennyi lett volna mára, ígérem a következő hamarabb fog érkezni majd. Addig még gondolkozom a következő filmeken.

Az erő legyen veletek!

The River 1. évad

 A tavasz beköszönte a jó idő és a BL egyenes kieséses szakasza mellett a sorozatos midseason-t is elhozta, amely már most kifejezetten erősre sikeredett (és akkor még hol van a Trónok harca 2. évada.....). Ennek egyik alkotóeleme a The River című horrorszéria lett, amely a Paranormal Activity-t is megalkotó Oren Peli fejéből pattant ki.

Az ötlet, hogy horrort sorozatban dolgozzanak fel, meglehetősen frissnek számít, talán csak a Walking Dead (bár az sokszor inkább posztapokaliptikus dráma, mint tömény ijesztgetés), valamint az ősszel elindított American Horror Story volt az, ami hasonlóval próbálkozott. 

A történet a természetfilmes Emmet Cole utáni keresést mutatja be, aki a műsora készítése közben eltűnik Amazóniában. A családtagok és korábbi stábtagok felkerekednek, hogy előkerítsék (miután a producer felajánlja, hogy finanszírozza a mentőakciót, ha cserébe lefilmezheti), de a helyszínen Cole hajóját megtalálva elég sok csúnya természetfeletti dologba futnak bele. A szerkesztés valahol félúton helyezkedik el a high concept és az epizodikusság között, ugyanis a kutatás egy elég komoly szerepet játszó átívelő szálat tart fenn, de gyakorlatilag minden rész hasonlóan van felépítve, mindig különböző problémával. Általában az epizód eleje a szereplőkkel és a összeütközéseikkel foglalkozik, majd jön valami horrorisztikus dolog, aminek a legyőzésében az előbb említett konfliktusok is szerepet kapnak.

Így 8 rész egyben egy horrorantológiát is ad, mivel mindent felvonultat, ami csak megfordult a hollywoodi írók fejében ezzel a műfajjal kapcsolatban. Ez azonban elég sokat elvesz az eredetiségből, mivel tényleg sokszor úgy érezzük, hogy láttunk már valahol ilyet. Valamint szerintem sokszor ezek történetek nem is lettek olyan ijesztőek, mint kellett volna. Amivel viszont többet tud nyújt a sorozat egy szimpla horrorfilmnél, hogy végre élettel teli karaktereket láthatunk szerepelni, akiknek vannak motivációik, konfliktusaik és személyiségük, nem csak mészárlásra váró tinédzsereket. A színészek eleinte még csak átlagosat nyújtanak, de aztán egyre inkább belejönnek, és az évad vége felé már egy-két remek alakítást is láthatunk tőlük.

Ami még szintén fontos, hogy Oren Peli kézjegye megjelenik abban is, hogy found footage stílusban forgatták a filmet. Ez a történet szempontjából is jelentőségteljes: a szereplőkről elég sokat tudunk meg például a velük készített interjúkból, ami egy gyors és zseniális módja a karakterizálásnak, valamint elég sokszor hangsúlyos szerepet kap a különböző felvételek visszanézése (van is egy rész, ami csak erről szól). Azonban a rendezők nem törekedtek a hitelességre ebben az aspektusban: bár a kamerarángatás és a hasonló eszközök megvannak, rengetegszer eloszlatják ezt az illúziót kisebb hibákkal. (Egy operatőr két szögből vesz egy beszélgetést és hasonlók)

Mindent összevetve a The River talán nem tökéletes, de a drámasorozat és a horror egybegyúrásával mindenképp egy különleges és élvezetes jelenség, és én mindenképpen várom a második évadot (ami lehet, hogy sosem fog elkészülni......)

Villámkritikák #7

Tényleg bocsánat azért, amiért csak szösszenet kritikákat írok, de a suliban való teperésem, és néhány magánéleti probléma miatt nem igazán van időm teljes értékű kritikák összerittyentésére.

Irréversible / Visszafordíthatatlan

A kritikák sorát ezúttal Gaspar Noé egyedien leforgatott, fordított sorrendben felvázolt filmjével kezdem. Noé tipikusan az a rendező, akit lehet szeretni, és utálni, köztes állapot nincs. Egy film alapján én azt mondom, hogy Ő egy rendkívül beteg figura, viszont ezen felül szürrealista művész is, hiszen amit a Visszafordíthatatlan művel az ember lelkével, azt a hatást semmi nem győzheti le. A film kegyetlen, naturális, és erőszakos, emellett pedig nem kevés piszok jól előadott, azonban erős gyomrost okozó csavarral volt dolgom. A operatőri munka rendkívül egyedi, a fókusz pontokat és a világítást jól eltaláló, rángatózó, szabadon kóborló kamerák néhányakból erős "ingereket" válthatnak ki. Ezen tények mellett a színészi játékok fantasztikusak, élükön természetesen Vincent Cassel-lel, aki rendkívüli alakítást produkál a dühöngő bosszúálló szerepében. Amúgy bármennyire is erőszakos, és nyers, a Visszafordíthatatlan tartogat lélegzetelállítóan szép, és megható jeleneteket. Számomra a film milyenségéhez kétség sem férhet, szerintem egy rendkívül egyedi, jól kidolgozott , naturális művel van dolgom, amelyet amíg élek, nem fogok elfelejteni, mert egyszerűen berögződött minden képsora.

A Single Man /Egy egyedülálló férfi

Hogy megmondjam az őszintét, az Egy egyedülálló férfi korábban több dolog miatt is taszított; a Király beszéde előtt Colin Firth irritált, a film alap koncepciója , miszerint egy meleg tanár párja elvesztése miatt öngyilkosságba akar menekülni, valahogy nem győzött meg, sőt, inkább elriasztott magától. Azonban valami belső késztetés miatt (magam sem tudom miért, de) belevágtam a filmbe, amely az egyik legnagyobb pozitív csalódás lett, amelyet valaha láttam. A történet rendkívül kidolgozott, és drámai, ezek mellett rendkívül realisztikus is. Az érzelmek nincsenek eltúlozva, Tom Ford rendező nagyszerűen játszadozik a hangulattal, amelyet a rakétaválság háttérszála tesz még keserűbbé.Azonban a végső sikerre a rendkívül szép fényképezés (főleg szürke és barna színekkel játszik) és Colin Firth hibát mellőző színészi játéka teszi fel a pontot. A film egyébként regényadaptáció, az alapjául szolgáló könyv azonban nem igazán érdekel, megelégszem a mozgó képpel is. Az Egy egyedülálló férfi összességében egy nagyszerű alkotás, amely baromi jól megkomponált művészi jelenetekkel, és a szépen, zökkenőmentesen kialakított személyes drámai vonallal válik átlagon felüliből nagyszerűvé.

Never Back Down 2 / Sose Hátrálj meg! 2

Úgy összességében imádom a sportfilmeket, taglaljanak azok focit, amerikai futballt, boxot, vagy akár jelenlegi alanyom alaptémáját, a ketrecharcot. Anno, amikor megjelent a Sose hátrálj meg első része, nekem nagyon bejött, azonban nem támasztottam elvárásokat a második része felé. Talán ennek is köszönhető, hogy a tavalyi év legnagyobb meglepetései között tartom számon a Sose hátrálj meg második felvonását, amely szinte minden elemében túlmutat az első részen. A harcok ezúttal sokkal reálisabbak, látványosabbak, és szerencsére nincs teletűzdelve a film személyes drámai sablonokkal, valamint a zenék is túl tesznek az elődön (ez igen nagy szó, hiszen a korábbi alkotás muzsikái is maradandóak voltak számomra). A főbb karakterek azonban kissé hátráltatják a filmet, hiszel öt komolyabb főszereplőnkből egyikük sem annyira kidolgozottak, mint kellene, ezt Michael Jai White rendező (aki amúgy a srácok kiképzőjét is alakítja) elénk dobott tényekkel próbálja felépíteni, de nem sikerül neki. Ettől függetlenül a Sose hátrálj meg második része egyszer minimum nézhető, és bár tele van logikai hülyeségekkel, és a színészi játékok gyengék (a szereplők nagy részét sportolók teszik ki) , de könnyen emészthető , szórakoztató film, főleg a küzdősportok szerelmeseinek.

In Time / Lopott Idő

A kritikák sorát egy tavalyi alkotással, a Lopott idővel zárom, amely talán már minden blogon megfordult (többek között itt is, Gaben Review tolmácsolásában), és mindenhol megosztó volt az osztályzata. Én személy szerint negatívan éltem meg a filmet, hiszen Andrew Niccol alkotása eléggé összecsapott, átgondolatlan érzést táplált belém végig, és erre csak ráerősített a szkript rendszerkritikus mondanivalójának elpuskázása is. Azonban a színészek megmenthették volna a produktumot, de mind Justin Timberlake, mind Amanda Seyfried csak közepes alakítással járult hozzá a filmhez. Ezek mellett amúgy a film technikailag kifogásolhatatlan, a zenék, a vágás, fényképezés és az operatőri munka is meglehetősen jól sikerült, a színészi stáb egyetlen pozitívumát pedig Cillian Murphy szolgáltatta. A Lopott idő egy újabb szükségtelen film, egy amolyan elpuskázott lehetőség egy korszakalkotó, vagy akár jó filmhez, amelyet Niccolék sajnos talán a pénz miatt, baromira elpocsékoltak, azonban hangsúlyozom, a produktum nem rossz, csak épp elképesztően alul teljesítette az elvárásaim.

Az éhezők viadala (Könyv vs. film #5)

 Talán Twilight óta nem övezett akkora hype könyvet és a belőle készült filmet, mint most Az éhezők viadalát, és a csillogó vámpírok sztorijával ellentétben itt most jogosnak is érzem a hatalmas várakozást és a nyitóbevételt. Mindjárt azt is leírom miért, de előbb jöjjön a történet.

Panem posztapokaliptikus világa 12 körzetre van osztva, amelyek a Kapitólium zsarnoki uralma alatt élnek. Míg a fővárosban tejjel-mézzel folyó Kánaán van, addig a körzetek lakói középkori viszonyok között élve szolgálják ki a Kapitólium nyersanyag- és energiaszükségleteit. Egy korábbi lázadás miatt elrettentésképpen minden évben megrendezik az éhezők viadalát, ahol az egyes körzetekből kiválasztott 1-1, 12 és 18 év közötti fiú és lány (összesen tehát 24-en) küzd meg életre-halálra a TV kamerái előtt, amíg csak egyikük marad életben (ne lepődjön meg senki, ha erről a Battle Royale ugrana be). Közülük lesz az egyik Katniss Everdeen, aki kisorsolt húga helyett önként jelentkezik a küzdelemre.

Könyv:

Suzanne Collins művén első pillantásra látszik, hogy a fiatalabb korosztályt célozza meg: mind a főszereplő életkorában, mind a nyelvezetben és megfogalmazásban látszódik ez (utóbbit egy irodalmi műnél viszont nem tartom szerencsésnek). Katniss szemszógéből láttatva a dolgokat egy remekül felépített karaktert kapunk, és az ő gondolatai viszik a hátán a mű egészét, így még azt is eléri, hogy a regény egyáltalán nem tűnik a fent említett japán film lenyúlásának. Az igazán fajsúlyos és sokkoló kérdéseket megkerüli, és számomra a lezárás is kicsit semmilyen, de ettől függetlenül egy remek kalandregény komoly társadalomkritikával.

Film:

A 16-os korhatár azt is jelzi, hogy nem feltétlenül ugyanaz a célközönség, valamint egyértelműen pozitívum, hogy a nézősereg bővítése céljából nem vették el a történet kegyetlenségét (khmm...John Carter....khmm). Az adaptáció kritikus fontosságú volt, hiszen a regénybeli Katniss fejében kavargó gondolatokat valahogy ki kellett vetíteni a vászonra, ebből a szempontból örültem, hogy Collins-t is bevették a forgatókönyvírók közé. Szükséges volt, hogy bevigyenek egy, a viadal szervezői stábjával és a Kapitólium fejeseivel foglakozó történeti szálat, ezen kívül az eseményeket is felgyorsították egy kicsit, azonban semmi lényegeset nem változtattak meg (ezért sem vettem külön most a történetet). Kicsit komolyabb hangsúly kapott a kegyetlenkedés pszichológiájának bemutatása a realityműsorokkal és zsarnoksággal szemben megfogalmazott kritika felett, és valahogy számomra érzékletesebb is volt a sztori egésze, mint a könyvnél.

Gary Ross neve valószínűleg nem cseng ismerősen sokaknak, hiszen utoljára 2003-ban rendezett filmet, viszont olyan klasszikusok írójaként ismerhetjük, mint a Pleasantville vagy a Dave, és ezúttal is egy mély nyomot hagyó, kifejezetten jó rendezést hoz. Tetejébe még a könyvben általam lehúzott befejezést és helyettesítették egy kiváló képsorral. A színészek is remekelnek, Jennifer Lawrence remekül küzd meg a főkarakter nyújtotta kihívásokkal, a tapasztaltabbak (Harrelson, Banks, Tucci) pedig zseniálisat nyújtanak az furcsábbnál furcsább karakterek szerepében. Még James Newton Howard zenéjét tudom megdicsérni, azonban más téren már bajok vannak. A vizuális effektek tragikusak, az egyik feltűnő repülő alkalmatosságot mintha egyenesen a Firefly-ból vették volna (most ezt dolgozzuk fel még egyszer: egy 2012-es mozifilm CGI-je egy 2003-as sorozat szintjén áll), az operatőr és a vágó közös korprodukciója során minden akciójelenetből olyan rángatózás lesz, mintha a kameramant ütötték volna a szereplők egymás helyett. Ráadásul a fényképezés rengetegszer csak közelikkel operál, pedig a gyönyörű táj igazán többet érdemelt volna. A viadala fináléja sem sikerült olyan grandiózusra, mint kellett volna, tetejébe itt a concept designernek is beletört a bicskája a feladatba (SPOILER: Értsd: A pitbull NEM mutáns).

Könyv:

-remek pszichológia és történet

-megfutamodik a komoly kérdések elől és nem jó a befejezése

Film:

-hatásos rendezés, kiváló színészgárda, remek adaptáció és jó befejezés

-operatőr, vizuális effektek gyengék, elrontott finálé

Győztes:

Bár sok mindent rosszul csináltak meg abból, ami miatt érdemes lett volna vászonra vinni Az éhezők viadalát, a rendezés és a hangulat tud annyi pluszt adni a filmnek, hogy a könyv fölé emelkedjen.

Villámkritikák #6

Dark City

Alex Proyas (Én, a robot) egyik legsikerültebb filmje (munkásságát elnézve ez még önmagában nem nagy dolog) egy sötét hangulatú városban játszódik, ahol egy férfi memóriazavarokkal kezd el küszködni, majd még néhány fura alak is üldözőben veszi, ráadásul még a rendőrség is megvádolja néhány gyilkossággal (spoiler nélkül ennyi a történet). Nem kell megijedni, ez nem valami Liam Neeson-féle akciómozi, sokkal inkább egy sötét hangulatú sci-fi, ami jellegében talán leginkább a Mátrixra emlékeztet. Stílusra valamilyen -punk (tudom, hogy a steampunk helytelen lenne, így a műfaji besorolást meghagyom azoknak, akik értenek hozzá), mivel az egész alkotást áthatja az 50-es, 60-as évek science-fiction hangulata. Sajnos viszont ez a rendezésben, díszletekben, zenében és az effektekben is meglátszik, utóbbiaknál különösen amatőr munkát végeztek. Ugyanakkor a remek történet (melybe többek között David S. Goyer is besegített) valamint az alakítások (Jennifer Conelly, Kiefer Sutherland - most komolyan, látta valaki őt nem Jack Bauer szerepében?) mindvégig viszik előre a filmet,  úgyhogy mindenkinek tudom ajánlani, különösen az oldschool tudományos-fantasztikus művek kedvelőinek. (Zárójeles megjegyzés: a trailer alapján az előbb-utóbb elkészülő Thelomeris c. magyar film kísértetiesen fog hasonlítani rá)

Die Hard 4.0

John McClane 4. kalandjában ismét teljesen véletlenül kerül egy világmegmentés közepébe, ezúttal az egész USA-t célba vevő hackercsoporttal kerül szembe, ehhez segítségül kapva a Justin Long által játszott számítógépzsenit. Azt hiszem ebben a filmben minden megvan, ami egy tökéletes akciófilmhez kell. Helytálló történet (ráadásul a hackertámadás szerintem különösen kidolgozottra sikerült), nem túl lebutított karakterek és ami a legfontosabb: ambiciózus akciók. A jelenetek többsége meglehetősen egyedire sikeredett, (a repülőgépesnél talán még el is vetették a sulykot), és ez az, ami a tucatáru fölé emeli a filmet. A műfajból kiindulva természetesen ne várjunk mélyenszántó gondolatokat, vagy katarzist, és akkor egy 2 órányi remek szórakozásban lesz részünk.

500 Days of Summer

Még talán Gaben videójában hallottam a filmről, amely minden tekintetben a tökéletes romantikus vígjáték megtestesítője. A történet Tom és Summer 500 napos románcát meséli el, látszólag teljesen össze-vissza haladva az időben. Ugyanakkor a csapongásnak is megvan a maga szerkesztésbeli szerepe, például így egymás mellé téve azt azt, hogyan élnek meg a szereplők egyes momentumokat a kapcsolat kezdetén és végén. Mind a történet és poénok, mind a karakterek messze állnak a sablonosságtól, de a történet mégis egyszerre szórakoztató és hiteles tud maradni. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni a filmmel kapcsolatban, hogy a másfél órás játékidő nemcsak, hogy rövidnek tűnik (ez még tulajdonképpen pozitívum), hanem szerintem tényleg rövid is.